Nemrég hótt meg Hazug Pista, az igazmondó gyergyószéki tanítómesterem. Az emlékére felidézek néhány történetét. Most nem azt mondom el, amiben a bársonyos viperák lepotyogtak az égből, vagy amikor a rókát úgy megijesztette Hazug Pista, hogy az „jettibe” kiugrott a bőréből, így nem kellett megnyúzni, nem ejtek szót a szárazságbeli halakról, melyek kétéves korukban sem tudtak még úszni… Most tényleg olyat mondok, amit csak én hallottam tőle. Nekem így mesélte, itt essek össze, ha másképp mondom.

Tudtátok például, hogy Hazug Pista még remetesége előtt jóval, kommandós iskolában járt Jurij Andropovval, mi több, padtársa is volt, s a szupertitkos csapatból múlt évben meglátogatta őt egy nagykutya, s elárulta, mire számíthatunk ebben az esztendőben. Még szerencse, hogy elmúlt 2008, mert az olyan esztendő volt, hogy az egy jón kívül mindent csinált. Én már eltöltöttem a kéthetes kort, láttam valamit életemben, de a negyvenhetes esztendő sem volt ennél rosszabb. S hogy mi jön ezután? A pénz lesz a veszte az emberiségnek, ezért van a kanális, s dolgoznak a feketelyukon.

Igaz kell legyen az is, mert ő mondta, hogy mielőtt még összekülönböztek volna Ceauşescuval, s kikergette a házából „távozz innen, te mocskos kommunista” felkiáltással, jó cimborák voltak.

Főnökeimnek azért nem tetszettem – mesélte –, mert nem őket, hanem egyenesen engem keresett Ceauşescu, ha szórakozni akart kedvire, s nyugodtan pihenni, szabadulni a kísérő szekus bandától. Tudta, hogy nem kell féljen, mert jó a szemem, szerszámom is van, tudok parittyázni, hogy megvédjem, s őt a legyek mellettem meg nem csípik. Jól szórakozott, de soha nem igényelte, hogy menyecskét hozzak neki. Bezzeg az idevaló párturak! Náluk általános dolog volt a fehérnép. Olyan is volt, hogy kijöttek a hölgyikékkel szarvasbőgésre. De jött a parancs, az elvtársak mentek, a fehérnépek reám maradtak. Meglógtam tőlük, mert egyiküket nem állhattam semmi formában: hosszúra volt a körme festve, s azt hitte, hogy ő Krisztus urunk gyermeke. Hát otthagytam vagy öt napra a vadászházban, boldoguljanak, ahogy tudnak. Volt ott bőgés. De az ördögöt nem lehet lerázni, mikor annak két hete volt, újra megjelentek. Akkor kivittük a Vit-havasba. Megszöktem én is napszentületkor, az elvtárs is, s aztán másfél nap kellett, míg a tűsarkú cipőben, vékony öltözetben, hóban Gyergyóig beevickélt a két dáma.

Visszatérve még a fontos dolgokra, megmondták nekem, hogy mi következik.

Egy szó, mint száz, az én véleményem nem jó. Nyárderek után olyan valakivel beszéltem személyesen, aki a kanálison a feketelyuk dolgával foglalkozik. Ő a főkutya ott. Sok ideje nem volt, fél órát késett nálam. Azt mondta nekem, december-januárban, ha a műszerek tökéletesen dolgoznak, s tévedés nem történik, bármikor megcsinálhatják, lesz itt lyuk, biztos. Tartok tőle, nem lesz ennek jó vége, mert én minden vallást szeretek, de a kárvallást az úristennek se. Rezzen a kezem, írni nem tudok, de olvasni igen, mint kettő más, s a sorok között is ott van, hogy dolgoznak a nagykutyák. Isten őrizzen, mi lesz itt. Megjósolta egy barátom: az ezredforduló táján oda fog jutni az emberiség, hogy önmagának se lesz ura. Ne csodálkozzunk a világválságon sem, ez az előszele. A pénz lett az ember ura. Gondolják csak el, az emberiségnek egy bizonyos része köbméterben méri a pénzt. Pedig van egy élettörvény, s ez tiszta: senkit pénzzel nem temetnek, se pappal, csak földdel. A pénz lesz a veszte az emberiségnek, ezért van a kanális, s dolgoznak a feketelyukon. Jobb, ha nem is tudjuk, mi van a feketelyuk mögött. Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen, s adja az Isten, hogy a nagykutyák elkerüljenek, s mi évtizedek múlva is találkozzunk.

Berecz András

A fotó Andrei Pandele munkája.