Magyar világzenei kalauz – parasztzene, táncház, folk, jazz, revival, kortárs

Allegro Hungaro

Allegro Hungaro

Feketetó, piros táska

2017. június 22. - AllegroHungaro

Egy jó sztori valamelyik feketetói menetről.

Miután szinte minden erdélyi barátom átköltözött Németországba, Svédországba, Ausztriába vagy Ausztráliába, nem volt miért járnom. Átadtam a stafétát Galagonya Miklós barátomnak. Ő volt a magyar király! Néhány rövid vagy egy üveg bor már elég volt ehhez, s ezt így az erdélyiek el is fogadták tőle fejenként néhány rövid és egy üveg bor után. Egyszer volt ebből csak konfliktusa, mégpedig Cseh Tamással, aki nem bírt elviselni ekkora magabiztos pofátlanságot, így hát nekiment és jót birkóztak a Rákóczi tér frissen esett éjszakai havában. Aztán békében, összeölelkezve mentek tovább a József utcai kocsma irányába.

feketeto_-9-1024x676.jpg

Szóval Feketetó, vásár, nyolcvanas évek eleje. Galagonya beszervezte a Vasas együttes táncosait, hogy jöjjenek velünk, nézzék mán meg, micsa jó hely. Néptáncos nem halhat meg anélkül, hogy ne lett vón legalább egyszer Feketetón. Ez már a nyolcvanas években volt. Nem önzetlenül csábította őket persze, ugyanis nekünk nem volt autónk. Így hát elindultunk vagy tízen, három kocsival. Nekem egy vadonatúj piros sporttáskám volt, megrakva szajréval, ajándékkal, csereáruval. A román határnál már jókedvünk teli, s az ilyen mindig irritálja a hatóságokat. A lényeg, hogy két autót átengedtek, el is indultak, hogy majd a Királyhágón bevárnak minket. Az egyikben volt a legendás piros táskám. A harmadikban ültem én, és valahogy kidobta a gép, hogy én nem léphetek be Romániába. Hogy miért, fogalmam sem volt. A határőr nézte az útlevelemet, konzultált a kollégájával, nézett az arcomba és mondta, hogy én maradok, a többiek mehetnek. Hát mentek, én meg stoppal jöttem Szolnokig, aztán vonattal haza. A piros táskám megjárta Feketetót nélkülem, úgy, hogy el se húzták a zipzárját. Pedig csak olyan holmi volt benne, aminek hasznát vehették volna. Ötödik napon érintetlenül visszakaptam. Sebaj, az ital nem romlott meg benne!

Kiss Ferenc

A fotót Buzás Zsuzsanna készítette 1973-ban.

Nagyon jó korszak volt

berek_kati_sebo_ferenc_halmos_bela_a_25_szinhazban_foto_korniss_peter.jpg

Én nem szeretek azokban a sémákban beszélgetni, amiket a mai napig a politika határoz meg. Amikor Gyurkónak megengedték, hogy csinálja a 25. Színházat, akkor ott olyan szabadság volt, olyan alkotó légkör, hogy a mai napig abból élünk valamennyien. Jordán is, én is, meg mindenki, aki ott volt. A szűk levegővel egyáltalán nem találkoztam, mi akkor már feszegettük a kereteket, ha lehet ilyet mondani. Számomra az nagyon jó korszak volt. A táncház indulása után is öt évbe tellett, amire felocsúdott a BM, hogy már vizsgálni kéne, mi folyik ott. Ez az igazság. Cseh Tamás szűk körben énekelt a Jancsóéknak. Volt egy elit, egymásnak énekeltek. Én nem voltam benne, megmondom őszintén. Lehet, hogy ez most cikinek számít, de én azt mondtam, hogy mi nem protestálunk semmi ellen, hanem csinálunk valamit. És ez is életképesnek bizonyult, pedig arra, hogy lehetetlen a gyerekeket néptánccal szórakoztatni, mindenki megesküdött. Viszont a népzenére speciel, meg a kultúrára soha annyi pénz nem volt, mint akkor. Nem lehetett kiadni bizonyos könyveket, meg cenzúrázták az embert, én viszont nem törtem ebbe az irányba. Lehet, hogy attól is van, hogy nem bölcsész voltam, hanem építészhallgató. Mi megtanultuk, hogy nincs mit pofázni, ha egyszer rosszul van kiszámítva a gerenda. Engem a Pelikán professzor úgy rúgott ki egyszer, hogy egy tizedes jegyet eltévesztettem. Itt nincs mese, nem lehet hadovával kijönni, bejönni. Eleve olyan dolgokkal nem is foglalkoztam, ami csak arról szólt volna, hogy valakit berugdosunk vagy ellenkezünk. Abszolút lefoglalt minket az, hogy a zene milyen gyönyörű meg milyen marha jó és úgy tettünk, mintha azt mindenki szeretné. És emiatt aztán nagyon sokan szerették is. Ilyen politikai akármiben nem vettem részt, már csak azért sem, mert nem volt időnk eljárni olyan helyekre, ahol – mint utóbb kiderült – minden második ember besúgó volt. Nekünk rajzolni kellett rengeteget, éjszakákon keresztül rajzoltunk, rajzoltunk és rajzoltunk. Úgyhogy még az Illés-klubban sem voltam soha.

Sebő Ferenc

Korniss Péter fotóján Sebő Ferenc, Berek Kati és Halmos Béla látható a 25. Színházban.

Akik mindig elkésnek

ady-csucsa2a.jpg

Mi mindig mindenről elkésünk,

Mi biztosan messziről jövünk,

Fáradt, szomorú a lépésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.

 

Meghalni se tudunk nyugodtan.

Amikor már megjön a Halál,

Lelkünk vörösen lángra lobban.

Meghalni se tudunk nyugodtan.

 

Mi mindig mindenről elkésünk,

Késő az álmunk, a sikerünk,

Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.

Mi mindig mindenről elkésünk.

Ady Endre

Fotó: Ady és Csinszka a Boncza birtokon

Háromésre megfordulunk!

Egy másik vicces eset úgy történt, hogy néhány pohár Murfátlár után Bencével elindultunk Sepsiszentgyörgyön Igyártóékhoz egy beszélgetésre. Pont annyi volt bennünk, hogy a jókedv megjött, de a figyelem is kinyílt, még pont tetőzött a rohamos romlás előtt. Rövid sétaút az egész, de a buszpályaudvarnál a barátom észrevett néhány ismerőst az utca túloldalán. Átment hozzájuk, én maradtam és bámészkodtam. Az ismerősök összeverődtek vagy öten-hatan, és egyre jobb hangulatban beszélgettek, nevetgéltek. Ez már kimerítette a tiltott gyülekezés fogalmát. Észrevettem, hogy az én oldalamról két bőrkabátos fickó árgus szemekkel figyeli őket. A társalgás eltartott egy darabig, majd Bence elbúcsúzott és visszajött az én térfelemre. Elindultunk Bála bácsiék felé. Tettünk vagy 50 métert és akkor halkan szóltam Bencének, hogy háromésre hirtelen forduljunk hátra. Rendben. Három, és! Sarkon fordultunk és ez piszkosul meglepte a minket követő két faszit. Néztek az égre hirtelen, zavarodottan ide-oda, de lebuktak. Hahotázva mentünk tovább. Ezután már nem követtek.

Kiss Ferenc

Adtam csókot román lyánynak

Még ma is hahotázunk, ha eszünkbe jut Pati Nagy Bencével az a történet, amikor Sepsiszentgyörgyön a Pártszállóban laktunk. Nem akartunk bajt hozni az áttelepülés előtt álló barátainkra, ezért nem náluk szálltunk meg. Kiterveltük, hogy veszünk egy Ceauşescu könyvet, amiben a beszédei vannak, és ha hazaérünk éjszaka, abból fogunk egymásnak felolvasni részleteket, majd méltatjuk, halálra dicsérjük, hogy mekkora elme, micsoda zseni. Nem fogadtak ugyanis a bejelentkezésnél kitörő lelkesedéssel minket, eleve gyanúsak voltunk nekik és tudtuk, hogy lehallgató készülékek vannak elrejtve a szobákban. Így is lett, vettünk fillérekért két könyvet, majd éjfél körül enyhén megittasodva zörögtünk a pártszálló kapuján. Fitymaarccal jött ki egy pártkatona asszony, kényszeredett mosollyal fogadott (inkább vicsorogva), majd csendre intett és románul a helyünkre parancsolt, kezünkbe nyomva a szobakulcsot. Mi felváltva elmondtuk neki Bence költeményét: Adtam csókot román lyánynak, de visszakérem én azt, területtel.

Majd Szőcs Géza folklorizálódott strófáiból idézgettünk neki:

Hegyek között völgyek között

piciny vonat kanyarog,

Együtt ülnek kézen fogva románok és magyarok.

Ratatata retetete, fő a haza szeretete,

Retetete ratatata, fő a népek akarata!

Ádázan pimasz jókedvünk volt. S betetézésül a szobánkba érve, pár perc néma tevés-vevés, molyolás után Bence megszólalt. „Feri, ezt figyeld, mekkora zseni ez a Nicolae!” És olvasni kezdte valamelyik beszédét:

„Mert nemzetközi téren, sőt a szomszédságunkban elterülő egyes országokban is, sok szó esik az emberi jogokról, el akarom mondani – egyébként nem egyszer elmondtam nemzetközi összejöveteleken is –, hogy minden államnak és kormánynak az első törekvései közé kellene, hogy tartozzék a gazdasági-társadalmi, tudományos, oktatásügyi és kulturális fejlesztés, egyenlő munka-, oktatási-nevelési, művelődési feltételek biztosítása. Szó sem lehet emberi jogokról, amikor 30 millió munkanélküli van néhány fejlett tőkés országban. Valóban nehéz, hogy tanácsokat adj, az emberi jogokról szólj, az emberi jogok védelmezőjének szerepében lépj fel, ha nem védelmezed az ember alapvető jogát - a munkához és a tanuláshoz való jogát!"

„Őrület, milyen okos! A legkarizmatikusabb, legműveltebb vezető Európában” – mondtam én, de abban a pillanatban robbant a röhej-bomba! Pukkadozva, vinnyogva buktunk mindketten a párnák alá, sírtunk a visszafojtott röhögéstől. Fél perc kínszenvedés után Bence komolyan próbálta folytatni a felolvasást. „Hallgasd csak!” És ez így ment egy fél órán keresztül: felolvasás- dicshimnusz-pukkadozás, idézet-dicséret- fulladás-zokogás.

ceausescuposter.jpg

Már cseppet sem féltünk, hogy lebukunk, s kiderül, hogy csak szórakozunk. Nem derült ki. Másnap reggel, mintha kicserélték volna a szálloda munkatársait. Kedvesek voltak, mosolyogtak, magyarul is hajlandóak voltak szóba állni velünk, öröm volt ott lakni.

Kiss Ferenc

Hotel Decebal

Néhány felvillanó emlékkép az erdélyi utakról.

61_big.jpgMoldvában egyszer késő este érkeztünk kocsival Bákóba. A csángóság hajdan virágzó központja a múlt század hetvenes éveire egy élhetetlen, nagy román ipari várossá növekedett. Lakosságának már csak 1 %-a volt magyar. Az egyetlen fénylő helynek akkor éjszaka a Hotel Decebal ígérkezett. A nagy dák fejedelemről elnevezett élménykombinát recepcióján közölték velünk, hogy nincs szabad szoba. Ez nagyon valószínűtlennek tűnt, mivel csak mi ketten lehettünk akkor Győzővel turisták egész Bákó megyében, az épület meg 12 emeletes erődítmény volt, több száz ággyal. Hiába beszéltünk angolul vagy németül, egyből levették, hogy magyarországiak vagyunk. Ezért nem akartak szállást adni. Inkább lemondtak egy kis bevételről, csak hogy kiszúrjanak velünk, magyarokkal.  Ekkor „véletlenül” előkerült az útlevelemből egy egydolláros. Abban a pillanatban mi kerültünk fölénybe. Gombnyomásra átmentek mosolygósba, és közölték, hogy mégiscsak látnak itt egy szabad szobát, ha adunk fejenként egy-egy dollárt, akkor kedvezményesen megszámolják nekünk, reggeli is jár hozzá. Belül már mi is mosolyogtunk. Elég fárasztó volt az út, Győző már harmadik napja vezetett, és az összes stációnál fárasztó programjaink voltak. Előző nap Magyarón voltunk egy temetésen – a siratás megviseli az élőket is rendesen –, aztán a Békás szoros, majd kanyargósan leereszkedni Karácsonykőnél (Piatra Neamț) veszélyes, megterhelő és nagy figyelmet követelő feladatok. Jó lett volna legalább neki pihennie. Alku nélkül elfogadtuk hát az ajánlatot, kipengettünk mindent és aztán elfoglaltuk a szobát. Ott újabb megpróbáltatás várt ránk. Az egyébként tűrhető, kétágyas lakosztálynak rettentő büdös és mocskos fürdőszobája volt. Hiába volt a kád, mosdó és WC átragasztva „dezinfectate” (fertőtlenítve) feliratú szalagokkal, hót dzsuvás molt mindegyik. Akkor találtam ki azt, hogy két nájlonzacskót gumizzunk a lábunkra, és úgy zuhanyozzunk a kádban. Majd fél lábon állva először az egyikről levesszük a zacskót, szappannal jól megmossuk és kilépünk a papucsba. Ezután pedig a papucsos lábunkon állva, lemossuk a másikat is. Sikerült! Már csak egy-egy kortyot  nyeltünk le a magyarói Sanyi bácsi pálinkájából altatónak. Végül ellenőriztük, hogy van-e poloska, de nem volt hálistennek. Aztán elájultunk.

Kiss Ferenc

Zoli bácsi

5a81ce55eff6baeceed015fdf51fc987.jpgA körösfeketetói vásárok régóta alkalmat adnak arra, hogy nemzedékem világútjára tévedt vándorai évente (vagy néhány év elteltével) ott találkozhassanak. Nem a szajrézás vágya húz oda már régóta minket, hanem a hangulat, a régi barátságok, az ismerkedés lehetősége, az emlékek, a szabadság nosztalgiája. Jó hely ez ebből a szempontból nagyon. Meg olyan szempontból is jó, hogy itt, ha rövid időre is, de találkozik a középkor az atomkorral. A bocskor és a móc suba a hájtekkel, a kézművesség a digitális delíriummal. Hogy mikor van, nem kell kihirdetni. Azt ugyanúgy tudja a kanadai, újzélandi magyar, mint a japán vagy holland néptáncos, a lótenyésztő, műgyűjtő és a folklórkutató: minden év októberének második hétvégéjén. És nincs összebeszélés, a hat égtáj felől egyszerre indul el minden egyed, rajokká formálódnak, és csapatosan leszállnak a Sebes-Körös partján, a Királyhágó és Csucsa közötti hatalmas mezőn. Kallós Zoltánt is mindig ott találni. Beszélget, üzletel, tárgyal, mosolyog, tréfálkozik, megvendégel, énekel, tanácsot ad, tolmácskodik. Az ortodox pópa, a csipkeszegi parasztasszony, a balkezes román tölcséres hegedűs, a papagájos jósasszony, a medvetáncoltató és a gáborcigány egyaránt jóban van vele. Sajnos az utóbbi időben sokat betegeskedik Zoli bácsi, s félő, hogy már nem sokáig lesz így. 

Kiss Ferenc

Székely-magyar focimeccs Lisznyóban

large-image.jpeg

A 70-es évek második felétől jöttek a nagy utazások Erdélybe. 76-ban találkoztam egy FMH előadás után Horváth Karcsi muzsikus zeneszerzővel és akkori feleségével, Elkával. Összebarátkoztunk. Évente kétszer mentem hozzájuk, hol Szentgyörgyre, hol Váradra. Nagy tudású ember volt Karcsi, s mondhatom, egy beszélő bédekker is egyúttal. Többször végigvezetett a Székelyföld különböző részein és hibátlanul nyomta a települések történetét, nevezetességeit, beavatott az erdélyi értelmiség gondolkodásmódjába, problémáiba. Neki köszönhetek sok értékes ismerőst, sőt barátot is. Összehozott a magyar színház színészeivel, zenészeivel, olyan kivételes figurákkal, mint pl. Márkus János Barbarossa, Jáni Ferivel – Isten nyugosztalja –, Szilágyi Palival, jó nevű költőkkel, művészekkel. Pati Nagy Bence fotós barátomat is rajta keresztül ismertem meg. Szóval, mivel nekünk volt állandó piros útlevelünk, tőlünk egyszerűbb volt odamenni, mint nekik idejönni, így hát mi mentünk.

Egy tanulságos esetet elmesélek.

Akkor már sokat jártunk Nyugat-Európába koncertezni a Vízöntő együttessel. Nem volt olyan alkalom ahol magyarokkal is találkoztunk, hogy ne kérdezzék meg: mi van azzal a balladagyűjtővel, mit tudtok róla? Készül-e újabb könyve Kallós Zoltánnak? Egyszer egy rokonszenves úr 1977-ben, egy hollandiai koncert után a kezembe nyomott öt darab bakelit lemezt, hogy ha Erdélyben járok, beadnám-e azokat Zoli bácsinak. Óvatosak voltunk az ilyesmivel, mert tudtuk, hogy az esetek nagy részében ez egy rafinált, csőbehúzó trükk. Elmondta, hogy a lemezeket Magyar Kálmán és felesége adta ki New Yorkban, Kallós Zoltán erdélyi és csángó magyar népzenei gyűjtéseit tartalmazzák, s hogy ezek itt a gyűjtő tiszteletpéldányai. Amerikából sikeresen eljutottak odáig, de ők mostanában nem járnak Románia felé, hát segítenék-e? Elvállaltam. Éppen a holland út után terveztem első moldvai látogatásomat egy muzsikustársammal. Zsákay Győzővel elhatároztuk, hogy – mivel ő még sosem járt Erdélyben és Moldvában – megcsináljuk ugyanazt a körutat ketten, amit apámmal 1971-ben. Elindultunk, meg is érkeztünk gond nélkül Kolozsvárra. Zoli bácsi éppen nem volt otthon, csak az anyukája. Átadtuk hát a küldeményt és mentünk tovább. Hihetetlen kalandos és csodálatos út volt. Bákó, Lujzikalagor, vissza a Gyimesek-völgyén át Sepsiszentgyörgyre, ott két nap dorbézolás a depressziós értelmiségi barátaimmal, székely-magyar focimeccs Lisznyóban. Hullafáradtan pakolás a hátsó ülések alá-mögé, majd indulás haza. Éjfélkor értünk a határra, ahol az első kérése az volt a román vámosnak, hogy vegyük ki a hátsó ülést. Elemeire szedette szét az autót. Nem a népművészeti holmik érdekelték, azokat visszavihettük Váradra. Iratokat keresett. Hogy aztán hogy jártunk túl az eszén, az már egy másik mese. A lényeg, hogy egy héten át figyeltek, követtek minket.

Kiss ferenc

A fotón a lisznyói református templom látható, 1976-ban

Muntyán Böske lika

742f730bde6bfc106e96004af9ed5f81--ucraina-ethnic.jpgÉppen a férfiak hűtlenségéről beszélgettünk a muzsikálás szüneteiben Murzsa Gyula újlaki prímásnál. Élvezte a csajozós történeteket, aztán ő is belefogott egybe. „Elmondok egy esetet…de higgyétek el, minden szavam igaz…valójában jó régen történt. A háború után nem sokkal, mikor már a szovjetekhez kerűtünk, Szőllősön megént keztek vásározni. Egy bökényi gazdának – nem mondom a nevit, mert visszakerül a fiához és az megöl –, már vót újból lova, a Büszke, hát vasárnaponként befogott és vitte, ami eladó, Szőllősre. Mikor mi termett éppen. Egyik vasárnap nagyon gyengélkedett, mert Dombászon, a lágerben tönkrement a fújtatója és nagyon csúnyán köhögött, be is lázasodott. A felesége meg, hogy segítsen magukon, felajánlotta, hogy elhajt ő a vásárra, mer kell az a kis pénz, ugye... A gazda még befogni is alig tutta a lovát, a nő pakolta fel a káposztát, meg néhány kosár gyümölcsöt. Nem vót az út olyan eccerű akkoriban, mer az újlaki hidat felrobbantották és komppal kellett átmenni a réven. Akkor még Újlak és Szőlős közt alig vót néhány tanya, nem vót ott annyi cigányház Szőlősvégardóban se, és ahogy békésen bóbiskolt a szekéren, hát a Büszke egyszer csak magától letért az útról, a Muntyán Böske tanyája felé, aki korcsmárosné vót régen, de az új rendszerbe mán csak kurválkodásból élt. Kinn álldogált a fogadó előtt, s már messzirül integetett, mer hát megszokta, hogy a gazda minden vasárnap érkezik. Hű, az anyád hétszentségit! Akkor döbbent rá az asszony, hogy az ura vásáros ünnepeken mindig megcsalja. Iszonyú méreg fogta el, azon nyomban fordított a szekéren, még pont elérte a visszafele révet, és úgy csapdosta a Büszkét végig a bökényi úton, hogy majd belepusztult. Hazaérve leugrott a bakról és rátört az urára, aki cigarettázva, elégedetten heverészett. Hogy azt a csalfa kutya úristenit a te vásározásodba! A nyavalya törjön ki, roggyon rád az ég, te senkiházi büdös kurvapecér! A töködet harapja ki a kandisznó, ha még egyszer letérsz ahhoz a büdös kurváho! Kellett neked Muntyán Böske lika? Nesze! Nesze! És ott mérhetetlen dühében és keserűségében véresre verte az ustorral a gazdát. Köpni, nyelni nem tudott, de még védekezni se, mer fekütt. Addig ütötte, míg elfáratt a keze, oszt zokogva elviharzott a kocsmába. Ott rendelt egy kancsó bort, meg egy nótát a cigánytul. Dél körül dülöngélt csak haza. A gazda meg szegény Büszkére haragudott, el is atta nemsokára, mer hogy áruló…” 

Kiss Ferenc

Akácfa u. 32.

Visszakanyarodva a Biharihoz, miután beköltözhettünk az Akácfa utcai székházba, arany életünk volt. A padlástérből kialakított próbahelyiségek közül kaptunk egy jó kis szobát, ott éltünk reggeltől estig. Gyakorolhattunk, kísérletezhettünk, nádat faraghattunk, kottát írhattunk, népzenét hallgathattunk, lejegyezhettünk, sőt ha megszomjaztunk, napközben ott volt pár lépésnyire az Unikumpatika, este meg a legendás Kispipa. Én a Kazinczy utcában laktam, s az út még dülöngélve sem tartott tovább negyedóránál.

akacfa32-2.jpg

600 Ft volt a havi fizetésünk, aki akart beléphetett a HVDSZ-be és kaphatott szakszervezeti könyvecskét is. Volt hangszerpénzünk húrokra, javításokra, néha vehettünk egy értékesebb hangszert, hosszas rimánkodás után még egy jó hangosító berendezést is kaptunk. Dynacord Eminent 200-as keverőnk volt, beépített végfokokkal és visszhanggal, Shure mikrofonjaink és egy pár atombiztos, statívra szerelhető Dynacord hangfalunk. Táncházak a Rátkaiban, a Fiatal Művészek Klubjában, majd Vízöntő Klub az Akácfa u-ban, később a Metro Klubban. Edzőtáborok Nagyatádon, nyaranta vagy húsz FMH műsor külföldieknek. Volt pezsgés, soha nem unatkoztunk. A táncfesztiválokra még a vonaton is zajlott a felkészülés: egyik vagonban a biharisokat Novák Tata, másikban a Vasast Szigeti Karcsi abriktolta még az utolsó pillanatokban is, ha például Szolnokra vagy Zalaegerszegre mentünk versenyezni. Volt még akkor versenyszellem, volt igazi lelkesedés. Azt se feledjük el, hogy Novák Tatának köszönhettük a „belga kapcsolatot” is. Rajta keresztül ismertük meg Claude Flagel népzenekutatót és tekerőlantost, aki az első lemezeinket készítette egy NAGRA IV-S típusú szalagos masinával. Technikai fejlődés ide meg oda, azóta sem láttam jobb analóg eszközt audio felvételek készítésére!

Mindenki szeretett itt lenni. Ilyen zenészek fordultak meg hajdanán a Vízöntőben, mint Lengyelfi Miklós (KFT), Trunkos András (Rolls Frakció), Szabó András (Gépfolklór, Republic), Dzodzoglu Jorgosz (Gépfolklór, Balcan Fanatik), hogy csak a legismertebbeket említsük. Mindannyian jól érezték magukat ebben a házban.

Ahogy Fodor Tamás társulata, a Súdió K tagjai is. Egy szinttel lejjebb voltak az irodák és egy színházterem. Ebben próbáltak, ha jól emlékszem 76-tól tán 82 áprilisáig, a TEAHÁZ c. kulturális, politikai, oktatási talk show-juk betiltásáig. Nagyon komoly kortárs színházi műhely volt ez akkoriban, itt volt sok jelentős darabnak az ősbemutatója is (Lakótelep, Patyolat, Woyzeck, A balkon, Kintorna stb.). Angelus Iván, Gaál Erzsi, Fazekas Pisti, Oszkay Csaba, Szőke Szabolcs már abban az időben elismert művészeknek számítottak.

Kiss Ferenc

süti beállítások módosítása