Sok népi hangszerritkaságot megszereztem négy évtized alatt. Szívesen elmesélném, hogyan leltünk rá a Vízöntő számára egy fujara készítőre Szvorák Kati segítségével. Mellesleg mi használtunk először fujarát a revival mozgalomban, mégpedig Huszár Misi Amerikás dal című dalában. Egyszerre kettőt is! Egy szlovák, Koblicsek nevű mester készítette számunkra bodzából. Mindkettő 176 cm hosszú és hangyasavval díszített, gyönyörű hangszer. Az is szép történet, amikor Bangó Kálmán bácsi üvegcimbalmára megalkudtam az öreg halála előtt. Az 1903-as születésű cigányzenész saját kezűleg készítette, és idős korában pesti utcazenészként kereste vele a kenyerét a 80-as években. Szerepel egyébként a Vízöntő együttes Villanypásztor c. filmjében is, játékát Cserepes Károly örökítette meg hangfelvételen. Az sem volt semmi, ahogyan a sándorfalvi Budai Sándor bácsi citerakészítő mester hagyatékához hozzájutottam Gulyás Ferike közreműködésével. Ezek szép, tanulságos és izgalmas történetek, de nincs időm mindet elmondani. Két rövid hangszermesét azért még hallgassatok meg.
1990-ben Ökörmező környékén kalandoztunk Stoller Antal koreográfussal, mozgalmi nevén Huba barátommal. Éppen rutén zenét és táncot gyűjtöttünk a Borzsa-havasokban. Én teljesen begőzölve a havasi kürt nyomát kerestem, mert nagyon szerettem volna, ha azt valaki megszólaltatja közülünk. Akkor már az Etnofon Zenei Társulással játszottuk a zenéimet. Futkosna a hátamon a hideg, ha megzendítenének nálunk egy ilyen hangszert. Egy Pilipec nevű faluban jártunk. Bárkit kérdeztünk, mindenki a hegyre mutogatott, hogy a pásztorok fent vannak, azoknál lesz trembita. Két csúcsot is megmásztunk Hubával teljes menetfelszerelésben (kamera, magnetofon, mikrofonok, statívok, kiegészítő technikai eszközök, jegyzetfüzetek, ajándékok stb.), mert oda autóval sajnos nem lehetett felmenni. Pásztorokat leltünk, de kürtöt, azt nem. Végül egy harmadik magaslaton egy magányos ház udvarán megpillantottam két havasi kürtöt, a szépen faragott kerekes kútnak támasztva. A helyiek szerint ide a medve hordja a postát. Akkor már patakokban folyt a víz mindkettőnkről. Én innen el nem megyek ezek nélkül – mondtam Hubának. Kihalt volt a porta, kutya nem volt, hát bementünk és kiáltozni kezdtünk, hogy van-e itthon valaki. Előkerült valahonnan egy meggyötört, sovány ruszin asszony, egy ugyancsak vézna, rossz bőrben lévő kisgyerekkel. Mi járatban vagyunk? Oroszul elmagyaráztam neki, hogy a gazdát keressük, hogy játsszon nekünk ezeken a trembitákon üzeneteket, amiket a pásztorok egymásnak, vagy a faluban lakóknak küldenek a hegyekről. Meg hogy énekeljen nekünk valamit. Közölte, hogy az ura most is a lent van a faluban, a kocsmában. Részegen jön majd haza sötétedés után. Közben a kislány kapott tőlünk édességet, az asszony kávét, szappant. Elmúlt a kezdeti bizalmatlansága és arra a kérdésemre, hogy eladná-e nekem ezt a két hangszert, boldogan és lelkesen azt mondta, hát hogyne. Jó is, hogy nincs itthon az ember, mert ha ő kapná meg a pénzt érte, elinná. Pedig beteg a kislány, gyógyszer kéne neki. Így a pénzt ő tartja meg, ha megveri a férje, ha nem. Tud belőle gyógyszert és iskolaszert venni. Kérdeztem, mennyi pénzre lenne szüksége mindezekre. Körülbelül 1500 Ft értékű összeget mondott. Elővettem 2000 forint értékű rubelt, – mert akkor még nem létezett független ukrán állam, a Szovjetunió része volt – és a kezébe nyomtam. Nem volt akkor az kis pénz. El is sírta magát és magához ölelte a gyereket. Meg voltak mentve, mondaná Karinthy.
Megilletődötten búcsúztunk el, kissé borzongva a drámai végkifejlettől, amikor is a gazda részegen hazajön és elveri a családját a havasi kürtök miatt. Elbandukoltunk a két trembitával a kocsihoz. Hanem ezek a hangszerek – később lemértem –. három és fél méter hosszúak voltak. A Lada kombival úgy tudtuk csak elvinni, hogy felkötöttük az anyósülés felőli oldalon kívülről a kilincsekre, s a hátsó végükre bogoztunk egy piros szalagot. Egy valamire való koreográfusnál mindig van ilyen. Kezdtünk leereszkedni a faluba. Ahogy közeledtünk a központ felé, egyre több bámészkodó jött ki az útra, mert hallották, hogy a gyerekek kiabálnak, „zábráli trombítü!” – ellopták a trombitákat! A kocsma előtt már elég népes falusi gyülekezet várt minket és integettek, hogy álljunk meg. Kockázatos volt. Vagy elsöpör minket a népharag, vagy valami csoda történik.
Megálltunk. Elibénk toltak az emberek egy elhanyagolt, részeg férfit, aki már alig állt a lábán. Kiderült, hogy ő az a juhász, akinek a hangszereit megvettük. Hál istennek tudott valaki magyarul, úgyhogy elmagyaráztuk, hogy mi történt valójában, nem vagyunk tolvajok. Miközben fordították egymásnak a történetet, a juhász elsírta magát. Könyörögve kért minket, ha már elvisszük a trembitáit, legalabb utoljára hagy fújja meg az egyiket. Készséggel leoldottunk egy hangszert és odaadtuk neki. Odatámolygott vele a gyors folyású hegyi patakhoz és a hidacskáról belemerítette a kürt vastag végét, majd megzubogtatta a csőben a vizet, hogy bedagadjanak az illesztések. Ezeket a hangszereket ugyanis hosszában kettévágott, fiatal kőrisfából vájják ki és mogyoróvesszőből hajlított abroncsokkal szorítják össze. Nem szólnak rendesen, ha elmegy valahol a levegő, ezért kell beáztatni. Eztán újdonsült juhászunk letérdepelt, és könnyes szemmel tényleg olyan szép üzenetet fújt vele, hogy azóta is azt hallom, ha meglátok egy ilyen hangszert. Majd békésen visszaadta, elköszönt, és szemét törülgetve, dülöngélve elindult. Biztosan kijózanodott, mire hazaért. Filmre való, megható, mesebeli találkozás volt.
A másik eset, amit érdemesnek tartok a hangszerek kapcsán másokkal megosztani, a 80-as évek elején történt. Próbálom rövidre fogni, ami nem könnyű feladat. Huszár Misi nemrég került a Vízöntőbe, Győző helyére. Basszusgitározott is, de fő hangszere a nagybőgő volt, és már régóta keresett magának egy „életre szóló” hangszert. Felesége már volt, csak később kiderült, hogy a kapcsolatuk nem teljes életre szól, de mindenképp szerencsés, ha van egy ilyen nagybőgője a bőgősnek. Akkor már Bécsben élő hangszerész-költő-életművész barátom, Márkus János, alias Dzsoni – ma Barbarossa –, ajánlott egyszer neki egy csodálatos, antik, öthúrú templomi bőgőt megvételre. A bökkenő az volt, hogy a hangszer még Erdélyben volt. Dzsoni elintézte telefonon, hogy kerüljön Sepsiszentgyörgyre egy leegyeztetett időpontban, mert oda menne érte Misi. Megnézné, kipróbálná, s ha tetszik, meg is venné. Misi megkért, hogy menjek vele, mert nekem vannak ott kapcsolataim, ismerem a terepet, meg van gyakorlatom a kiviteli engedélyek intézésében is. Meg különben is szar egyedül egy ilyen hosszú és sok ismeretlenes útnak nekivágni. Nem kellet sokáig győzködnie, de azt tudtam, hogy erre öt napot áldoznunk kell minimum. Egyet a kiutazásra, egyet az üzletre, egyet a barátokkal való találkozásra, egyet a múzeumi ügyintézésre, és egyet a hazaútra. Mindegyiket lazán eltöltve, úgy hogy nem feszülünk meg. Kalkulálva persze a kubai fehér rummal, camparival, vörösborokkal és főképpen az áfonyapálinkával történő spontán találkozásokkal is. Szóval inkább egy teljes hetet. Jól van, mondtam, és kiutaztunk vonattal.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Terv szerint haladtunk, apró, szelíd lerészegedések tagolták csak a megvalósítás folyamatát. A bőgő tökéletes volt, bár az idők folyamán átépítették négyhúrosra. Ez azonban mit sem változtatott Misi féktelen örömén. Velem is madarat lehetett fogatni, mert közben ráleltem egy szépecske régi gardonra, és megkaptam ajándékba Nemes Gyuri és Márkus János közös készítésű mesterkobzáját. Fotók, kiviteli engedélyek rendben! A hatodik napon könnyezve búcsúztatott minket a maradék székelység színe java a brassói pályaudvaron.
És akkor jött a határ előtt a román vámos. Nyugodtak voltunk, mert szabályosan megfeleltünk minden követelménynek. Azzal nem számoltunk, hogy ez felbőszítheti a fingatásra szakosodott fináncot. Hát megmakacsolta magát, és akkora vámot szabott ki a nagybőgőre, hogy Misi majdnem elbőgte magát. Az összeg amúgy nem volt horribilis, csak nem volt nálunk annyi pénz. Tán ötezer forintot kellett volna fizetnie, de kettőnknél lehetett összesen háromezer? Kíméletlen volt a faszi. Nem tetszett neki, hogy rendben vannak a papírok. Hiába könyörögtünk, közölte velünk, hogy itt most húsz percig áll a vonat, s ha 15 perc múlva visszajön és nem fizetünk, akkor ott kell hagynunk a bőgőt a vámáru raktárban. Hiába mondtuk, hogy összesen mennyi pénzünk van, nem érdekelte. Negyedórájuk van arra, hogy összeszedjék, vagy a kontrabassz marad! Hagyjanak végezni a dolgom –, azzal továbbment. Misi összeomlott, nekem viszont szöget ütött a fejembe, amit mondott: „negyedórájuk van arra, hogy összeszedjék…”. Hoppá! És elindultunk két irányba a szerelvényen, hogy összekolduljuk a hiányzó kétezer forintot.
Hihetetlen volt! Mikor az utasokkal megismertettük a helyzetet és kértük a segítségüket, mindenki belenyúlt a zsebébe. Megígértük, hogy Magyarországon eljuttatjuk nekik, sőt egy órán belül elvisszük a Nyugatiba, ha meg tudják várni. Sokan adtak aprópénzt ajándékba, szolidaritásból, de hát sok kicsi sokra megy. Egy házaspártól meg kaptunk ezer forintot – legyenek áldottak örökre –, azzal, hogy egy órát tudnak várni Pesten, mert csak utána van csatlakozásuk, és ha vissza tudjuk hozni addig, akkor visszahozzuk, ha nem az se baj. Magyarok vagyunk, ennyivel tartozunk egymásnak.
Nahát, nagyon megrendített minket ez az összefogás. Negyedóra sem telt el, s meg volt a hiányzó pénz! A román vámos nem hitt a szemének. Fizettünk, a bőgő maradt. Azóta is azon muzsikál Misi barátom, ha meg nem halt közben.
Csak annyit tudok biztosan, hogy akkor, ott a Nyugatinál taxiba vetette magát és visszaért háromnegyed óra múlva a kölcsönpénzzel, meg egy ajándék Vízöntő nagylemezzel.
Kiss Ferenc
