Egy nagypaládi cigányzenész mesélte, mikor gyűjtés közben szóba kerültek a nők.

„Eccer vót, hon nem vót, egy szegényember. Annak a szegényembernek tizenkét lyánya…de egynek se vót pinája! Búsult a szegényember, mert nőttek a lyányok…búsult, hogy mi lesz vele…mikor pinája egynek sincs. Hát, eccer…nagy vásár vót Újlakon… gondolta a szegényember, hogy elmegyen, hogy valamit néz, hátha valamire ráakad, megveszi… Hát, ahogy ott járkál össze-visza, eccer múlólag hajja, hogy egy ember kiabájja, hogy: Pinát vegyenek! Pinát!... Figyelmes a szegényember, hogy csak nem pinát árulnak tán? Debizony azt! Közelebb kerűt hozzá… alkuba egyeledett avval az emberrel, aki árulta a pinát…Hát, megegyeztek, de az az ember, aki árulta, nem akarta adni, mer annak tizenhárom vót, ennek meg csak tizenkettő kellett vóna… Hát, alkudozott, hogy adja ide azt az egyet, maraggyon magának, nekem nem kell, mondta az ember… egybe adom az egészet, ha akarja megveszi, ha nem, nem… Mit vót, mit nem vót tenni a szegényembernek, megvette mind a tizenhármat. Felfűzte egy ficfavesszőre, mint a halat szokás és felhajította a hátára, ment vele hazafele nagy boldogan! Még mesze vót a kanyar, abba a lyányok meglátták, hogy jön az apjok, szalattak elibe mind a tizenkettő, hogy mit hozott édesapám, mit hozott? Hoztam nektek lyányok, ne búsujjatok mán, mindőtöknek hoztam egy-egy pinát! (Ekkor már mindannyian dőltünk a nevetéstől. A végét már alig tudja elmondani) Vót öröm! Úgy örűtek a lyányok!...Hazamentek minnyájan,, a szegényember mindnek a helyébe rakta. De közben egy fennmaratt… Hát, mit csinájjanak mán avval az eggyel, asztat szépen széjjelvagdosta és mindnek a közepibe csapta. Az benne a pecek! Azóta van a pinába a pecek. (Már mindenki fuldoklott a nevetéstől) Eddig vót, mese vót, most is élnek, ha meg nem haltak!”

Kiss Ferenc

A fotó 1900 körül készült, © Collection GERARD LEVY, Paris

Sok népi hangszerritkaságot megszereztem négy évtized alatt. Szívesen elmesélném, hogyan leltünk rá a Vízöntő számára egy fujara készítőre Szvorák Kati segítségével. Mellesleg mi használtunk először fujarát a revival mozgalomban, mégpedig Huszár Misi Amerikás dal című dalában. Egyszerre kettőt is! Egy szlovák, Koblicsek nevű mester készítette számunkra bodzából. Mindkettő 176 cm hosszú és hangyasavval díszített, gyönyörű hangszer. Az is szép történet, amikor Bangó Kálmán bácsi üvegcimbalmára megalkudtam az öreg halála előtt.  Az 1903-as születésű cigányzenész  saját kezűleg készítette, és idős korában pesti utcazenészként kereste vele a kenyerét a 80-as években. Szerepel egyébként a Vízöntő együttes Villanypásztor c. filmjében is, játékát Cserepes Károly örökítette meg hangfelvételen. Az sem volt semmi, ahogyan a sándorfalvi Budai Sándor bácsi citerakészítő mester hagyatékához hozzájutottam Gulyás Ferike közreműködésével. Ezek szép, tanulságos és izgalmas történetek, de nincs időm mindet elmondani. Két rövid hangszermesét azért még hallgassatok meg.

1990-ben Ökörmező környékén kalandoztunk Stoller Antal koreográfussal, mozgalmi nevén Huba barátommal. Éppen rutén zenét és táncot gyűjtöttünk a Borzsa-havasokban. Én teljesen begőzölve a havasi kürt nyomát kerestem, mert nagyon szerettem volna, ha azt valaki megszólaltatja közülünk. Akkor már az Etnofon Zenei Társulással játszottuk a zenéimet. Futkosna a hátamon a hideg, ha megzendítenének nálunk egy ilyen hangszert. Egy Pilipec nevű faluban jártunk. Bárkit kérdeztünk, mindenki a hegyre mutogatott, hogy a pásztorok fent vannak, azoknál lesz trembita. Két csúcsot is megmásztunk Hubával teljes menetfelszerelésben (kamera, magnetofon, mikrofonok, statívok, kiegészítő technikai eszközök, jegyzetfüzetek, ajándékok stb.), mert oda autóval sajnos nem lehetett felmenni. Pásztorokat leltünk, de kürtöt, azt nem. Végül egy harmadik magaslaton egy magányos ház udvarán megpillantottam két havasi kürtöt, a szépen faragott kerekes kútnak támasztva. A helyiek szerint ide a medve hordja a postát. Akkor már patakokban folyt a víz mindkettőnkről. Én innen el nem megyek ezek nélkül – mondtam Hubának. Kihalt volt a porta, kutya nem volt, hát bementünk és kiáltozni kezdtünk, hogy van-e itthon valaki. Előkerült valahonnan egy meggyötört, sovány ruszin asszony, egy ugyancsak vézna, rossz bőrben lévő kisgyerekkel. Mi járatban vagyunk? Oroszul elmagyaráztam neki, hogy a gazdát keressük, hogy játsszon nekünk ezeken a trembitákon üzeneteket, amiket a pásztorok egymásnak, vagy a faluban lakóknak küldenek a hegyekről. Meg hogy énekeljen nekünk valamit. Közölte, hogy az ura most is a lent van a faluban, a kocsmában. Részegen jön majd haza sötétedés után. Közben a kislány kapott tőlünk édességet, az asszony kávét, szappant. Elmúlt a kezdeti bizalmatlansága és arra a kérdésemre, hogy eladná-e nekem ezt a két hangszert, boldogan és lelkesen azt mondta, hát hogyne. Jó is, hogy nincs itthon az ember, mert ha ő kapná meg a pénzt érte, elinná. Pedig beteg a kislány, gyógyszer kéne neki. Így a pénzt ő tartja meg, ha megveri a férje, ha nem. Tud belőle gyógyszert és iskolaszert venni. Kérdeztem, mennyi pénzre lenne szüksége mindezekre. Körülbelül 1500 Ft értékű összeget mondott. Elővettem 2000 forint értékű rubelt, – mert akkor még nem létezett független ukrán állam, a Szovjetunió része volt – és a kezébe nyomtam. Nem volt akkor az kis pénz. El is sírta magát és magához ölelte a gyereket. Meg voltak mentve, mondaná Karinthy. 

Megilletődötten búcsúztunk el, kissé borzongva a drámai végkifejlettől, amikor is a gazda részegen hazajön és elveri a családját a havasi kürtök miatt. Elbandukoltunk a két trembitával a kocsihoz. Hanem ezek a hangszerek – később lemértem –. három és fél méter hosszúak voltak. A Lada kombival úgy tudtuk csak elvinni, hogy felkötöttük az anyósülés felőli oldalon kívülről a kilincsekre, s a hátsó végükre bogoztunk egy piros szalagot. Egy valamire való koreográfusnál mindig van ilyen. Kezdtünk leereszkedni a faluba. Ahogy közeledtünk a központ felé, egyre több bámészkodó jött ki az útra, mert hallották, hogy a gyerekek kiabálnak, „zábráli trombítü!” – ellopták a trombitákat! A kocsma előtt már elég népes falusi gyülekezet várt minket és integettek, hogy álljunk meg. Kockázatos volt. Vagy elsöpör minket a népharag, vagy valami csoda történik.

Megálltunk. Elibénk toltak az emberek egy elhanyagolt, részeg férfit, aki már alig állt a lábán. Kiderült, hogy ő az a juhász, akinek a hangszereit megvettük. Hál istennek tudott valaki magyarul, úgyhogy elmagyaráztuk, hogy mi történt valójában, nem vagyunk tolvajok. Miközben fordították egymásnak a történetet, a juhász elsírta magát. Könyörögve kért minket, ha már elvisszük a trembitáit, legalabb utoljára hagy fújja meg az egyiket. Készséggel leoldottunk egy hangszert és odaadtuk neki. Odatámolygott vele a gyors folyású hegyi patakhoz és a hidacskáról belemerítette a kürt vastag végét, majd megzubogtatta a csőben a vizet, hogy bedagadjanak az illesztések. Ezeket a hangszereket ugyanis hosszában kettévágott, fiatal kőrisfából vájják ki és mogyoróvesszőből hajlított abroncsokkal szorítják össze. Nem szólnak rendesen, ha elmegy valahol a levegő, ezért kell beáztatni. Eztán újdonsült juhászunk letérdepelt, és könnyes szemmel tényleg olyan szép üzenetet fújt vele, hogy azóta is azt hallom, ha meglátok egy ilyen hangszert. Majd békésen visszaadta, elköszönt, és szemét törülgetve, dülöngélve elindult. Biztosan kijózanodott, mire hazaért. Filmre való, megható, mesebeli találkozás volt.

A másik eset, amit érdemesnek tartok a hangszerek kapcsán másokkal megosztani, a 80-as évek elején történt. Próbálom rövidre fogni, ami nem könnyű feladat. Huszár Misi nemrég került a Vízöntőbe, Győző helyére. Basszusgitározott is, de fő hangszere a nagybőgő volt, és már régóta keresett magának egy „életre szóló” hangszert. Felesége már volt, csak később kiderült, hogy a kapcsolatuk nem teljes életre szól, de mindenképp szerencsés, ha van egy ilyen nagybőgője a bőgősnek. Akkor már Bécsben élő hangszerész-költő-életművész barátom, Márkus János, alias Dzsoni – ma Barbarossa –, ajánlott egyszer neki egy csodálatos, antik, öthúrú templomi bőgőt megvételre. A bökkenő az volt, hogy a hangszer még Erdélyben volt. Dzsoni elintézte telefonon, hogy kerüljön Sepsiszentgyörgyre egy leegyeztetett időpontban, mert oda menne érte Misi. Megnézné, kipróbálná, s ha tetszik, meg is venné. Misi megkért, hogy menjek vele, mert nekem vannak ott kapcsolataim, ismerem a terepet, meg van gyakorlatom a kiviteli engedélyek intézésében is. Meg különben is szar egyedül egy ilyen hosszú és sok ismeretlenes útnak nekivágni. Nem kellet sokáig győzködnie, de azt tudtam, hogy erre öt napot áldoznunk kell minimum. Egyet a kiutazásra, egyet az üzletre, egyet a barátokkal való találkozásra, egyet a múzeumi ügyintézésre, és egyet a hazaútra. Mindegyiket lazán eltöltve, úgy hogy nem feszülünk meg. Kalkulálva persze a kubai fehér rummal, camparival, vörösborokkal és főképpen az áfonyapálinkával történő spontán találkozásokkal is. Szóval inkább egy teljes hetet. Jól van, mondtam, és kiutaztunk vonattal. 

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Terv szerint haladtunk, apró, szelíd lerészegedések tagolták csak a megvalósítás folyamatát. A bőgő tökéletes volt, bár az idők folyamán átépítették négyhúrosra. Ez azonban mit sem változtatott Misi féktelen örömén. Velem is madarat lehetett fogatni, mert közben ráleltem egy szépecske régi gardonra, és megkaptam ajándékba Nemes Gyuri és Márkus János közös készítésű mesterkobzáját. Fotók, kiviteli engedélyek rendben! A hatodik napon könnyezve búcsúztatott minket a maradék székelység színe java a brassói pályaudvaron.

És akkor jött a határ előtt a román vámos. Nyugodtak voltunk, mert szabályosan megfeleltünk minden követelménynek. Azzal nem számoltunk, hogy ez felbőszítheti a fingatásra szakosodott fináncot. Hát megmakacsolta magát, és akkora vámot szabott ki a nagybőgőre, hogy Misi majdnem elbőgte magát. Az összeg amúgy nem volt horribilis, csak nem volt nálunk annyi pénz. Tán ötezer forintot kellett volna fizetnie, de kettőnknél lehetett összesen háromezer? Kíméletlen volt a faszi. Nem tetszett neki, hogy rendben vannak a papírok. Hiába könyörögtünk, közölte velünk, hogy itt most húsz percig áll a vonat, s ha 15 perc múlva visszajön és nem fizetünk, akkor ott kell hagynunk a bőgőt a vámáru raktárban. Hiába mondtuk, hogy összesen mennyi pénzünk van, nem érdekelte. Negyedórájuk van arra, hogy összeszedjék, vagy a kontrabassz marad! Hagyjanak végezni a dolgom –, azzal továbbment. Misi összeomlott, nekem viszont szöget ütött a fejembe, amit mondott: „negyedórájuk van arra, hogy összeszedjék…”. Hoppá! És elindultunk két irányba a szerelvényen, hogy összekolduljuk a hiányzó kétezer forintot. 

Hihetetlen volt! Mikor az utasokkal megismertettük a helyzetet és kértük a segítségüket, mindenki belenyúlt a zsebébe. Megígértük, hogy Magyarországon eljuttatjuk nekik, sőt egy órán belül elvisszük a Nyugatiba, ha meg tudják várni. Sokan adtak aprópénzt ajándékba, szolidaritásból, de hát sok kicsi sokra megy. Egy házaspártól meg kaptunk ezer forintot – legyenek áldottak örökre –, azzal, hogy egy órát tudnak várni Pesten, mert csak utána van csatlakozásuk, és ha vissza tudjuk hozni addig, akkor visszahozzuk, ha nem az se baj. Magyarok vagyunk, ennyivel tartozunk egymásnak.

Nahát, nagyon megrendített minket ez az összefogás. Negyedóra sem telt el, s meg volt a hiányzó pénz! A román vámos nem hitt a szemének. Fizettünk, a bőgő maradt. Azóta is azon muzsikál Misi barátom, ha meg nem halt közben.

Csak annyit tudok biztosan, hogy akkor, ott a Nyugatinál taxiba vetette magát és visszaért háromnegyed óra múlva a kölcsönpénzzel, meg egy ajándék Vízöntő nagylemezzel.

 Kiss Ferenc

Az emlékezetes nagy utunkon Zsákayval Gyimesben is jártunk, és néhány órát beszélgettünk, muzsikáltunk Halmágyinál. Szépeket játszott az öreg, meg volt elégedve a felvételekkel is, amiket MK-25-ös kazettás magnóval készítettem. Megpillantottam a falán egy Steiner hegedűt. Nem használta, második tartalékként egyszerűen csak ott lógott. Nagyon érdekelte a kis magnóm, hát elcseréltem vele a hegedűre. Tiszta lelkiismerettel, mert inkább ő akarta, hogy legyen már végre egy magnója, hogyha eszibe jut valami ritkán játszott melódia, akkor fel tudja rögtön venni. Na, és akkor történt késő este a határon, hogy már vártak, mert jött nekik a drót Szentgyörgyről, hogy preparált az ilyen rendszámú, meg olyan típusú gépkocsi. Ezt úgy kell elképzelni, hogy valóban az ülés mögött, a kerék alatt és mindenütt, ahol csak láthatatlan üres tér lehet egy kocsiban, ott valamilyen moldvai vagy gyimesi csángó viseletdarab volt tudományosan elhelyezve. Az egyik gyönyörű katrincában pedig felszíjazva a hátsó ülés alá a Steiner. A pakoláskor, Igyártó Béla bácsi portáján láttam, hogy valakik leselkednek a kerítésen át, de nem vettem komolyan. Ekkor szedették miszlikre Győző Zsiguliját, s kipakoltatták velünk egy padra az összes népművészeti holmit. Közölték, hogy itt minden egyes darab román nemzeti kincsnek számít, és két választásunk van. Az egyik, hogy megbírságolnak és eljárást indítanak csempészés bűntettéért, a másik, hogy nem megyünk tovább, hanem visszavisszünk mindent oda, ahonnan hoztuk. Már késő este volt, hulla fáradtak voltunk, de jól döntöttünk. Mondtam, itt lakik Váradon egy ismerősöm, nála hagyjuk a kincseket és perdülünk-fordulunk, mert holnap előadásunk lesz Budapesten. Rendben, de meg ne próbáljanak másik határon átjutni, mert leadják mindegyiken a rendszámunkat. Adjuk le a cuccot és várnak minket ugyanitt egy óra múlva Hát így. Visszafordultunk. Közben azon töprengtem, hogy ha már ennyit vesződtünk Kalugerpatakán és Gyimesben ezeknek a szép holmiknak a begyűjtésén, csak nem hagyom itt ezeknek Romániában. Lerakhattunk volna tényleg mindent Horváth Karcsi szüleinél, de ki tudja mikor jövünk legközelebb, meg egyébként is későre jár az idő. Megkértem Győzőt, hogy vigyen el a váradi pályaudvarra, s ott egy kicsit átrendezzük a kocsit. Éjszaka is van vonat hazafelé. Én felszállok rá, elviszem a sporttáskákban a viseletek zömét. A vonaton hátha nincs olyan szigorú ellenőrzés. És persze az egyik üveg áfonyapálinka is kell. Így is tettünk, átpakoltunk a nemzeti kincseket a táskákba, a saját holminkat meg nagyobb reklámszatyrokba, és betettük az autó csomagtartójába. Néhány népi kerámiát meg egy-két vásznat elszórtunk a kocsi hátsó ülésén, de a hátába nem tettünk semmit. A hegedűt meg ugyanoda felszíjaztuk, ahol eddig volt. Aztán Isten velünk, én felszálltam a vonatra, Győző meg visszaindult a határra, és abban maradtunk, hogy bevárjuk egymást Szolnokon

A vonaton elbóbiskoltam a fáradtság és a pálinka miatt. Az ellenőrzés során csak az útlevelem érdekelte a hatóságot. A táskákat meg se nézték. Látták, hogy egy lezüllött, semmirekellő csóró alak vagyok, nem műkincs csempész. Szolnokon ébredtem fel, és hamar megtaláltam Győző kocsiját az állomás előtti parkolóban. A barátom a kormányra borulva aludt. Megkávéztunk és közben elmesélte, hogy mikor visszaért a határra, ugyanaz a vámos fogadta. A barátja? – kérdezte. Ottmaradt a cuccal Váradon, mert berúgott bánatában. A fickó előre döntötte a hátsó ülést, ott semmi. Az alját már nem nézte meg. Biztos volt benne, hogy nem lehetünk annyira pofátlanok és merészek, hogy ugyanott rejtjük el a hegedűt, ahol első alkalommal volt. Rendben, mehet! És meg ne lássam itt még egyszer magukat!

Diadalittasan, mámorosan értünk haza. Az egész nem más, mint színtiszta, súlyozott pszichológia – összegeztem röviden a győzelem okait.

Kiss Ferenc

Ha nem a saját szememmel hallottam volna, magam se hinném! Pár éve Királyhelmecen, egy regionális fesztiválon lépett fel a Técsői Banda – egy színpadon az azóta elhunyt abaújszinai híres prímással, Potta Gézával –, s onnan rögvest mentek haza, Szlovákiából Ukrajnába.

A mikrobusz a határ túloldalán, Nagyszelmencen várt rájuk, így a fiúk gyalog indultak neki a félbevágott falu frissen megnyitott gyalogos kishatár átkelőjének. Nem ment ám ez olyan egyszerűen! Az ukrán vámosok meglátván a hangszereket, kötözködni kezdtek: bizonyítsák be, hogy használati eszközök azok, nem csempészáruk.

Nem volt apelláta: tok nyit, hegedű, harmonika, dob elő, gyanta – és muzsika!
Gyűlt, csak gyűlt az alkalmi közönség – nem is tehetett mást, hiszen amíg a zene szólt, az útlevélkezelés, vámvizsgálat szünetelt. A „bizonyítási eljárás” végeztével a pecsét mellé kétoldali tapsot is kaptak.

Nem meglepő a siker, hiszen valamennyi jelen lévő nép muzsikáját elhúzták – így a szlovákok fájó szívvel engedték őket ki, az ukránok meg örömmel be.

Az is lehet persze, hogy mind magyarok voltak.

Keszthelyi Imre

A hetvenes évek második felében – amíg nem disszidált Bécsbe –, többször is felmentem Márkus János életművész barátom lakására, ha Sepsiszentgyörgyön jártam. Átláthatatlanul zűrös rend volt, ezer apróság, régiség mindenütt, hangszerek és képek a falakon, zsufi, halkonzerv és kenceszag. Mindenütt töredék: versben, dalban, porcelánban, fényképen, étkezőasztalon. Az ő fejében azonban mindez összeállt valami értékes egésszé, csak mi gondoltuk, hogy ezek a kacatok több kultúrkör törmelékei és semmi összefüggés köztük. A pácok és lakkok szaga, a gyalult fa és a festékek illata keveredett az ódonság, a rum és a kávé leheletével.

„Tudod Feri, ennek a iciri-piciri kínai akvarellnek az árából egy kicsinyke házat tudok majd venni Bécs belvárosában. Váradon szereztem egy ócskástól, néhány lejért.” Mindig valami ilyesmivel kezdte, hogy mutatott valamit. Én meg így: „Hiszek neked Dzsoni. A szakértelmed lenyűgöző, ráadásul meg vannak a kapcsolataid. Néha elgondolkodom azon, kik lehetnek többen? Akik Márkus Jánost nem ismerik, vagy akiket Márkus János nem ismer? Biztosan így lesz”. Noha belül mosolyogtam.

Hát így lett, mindkettőnknek igaza volt.

Kiss Ferenc

A kép Ma Jun alkotása: A Sárga folyó a partot ostromolja (Forrás:Wikimedia)

Több magnófelvételt is őrzök a péterfalvi nagyanyám hangjáról. Az egyiken így meséli el látogatásának kalandos történetét a hatvanas évek közepén.

„Tuggyátok, most Csapon mit csinálnak ezek a ruszki vámosok a jónéppel? Miután eltöltöttünk a budi szagú váróteremben egy tejjes éccakát – le se hunytam a szemem, mert csak a kufferomon ücsöröghettem, egy talpalatnyi hely nem sok, annyi nem vót, hogy kinyújtsam a lábam, – reggel a vámvizsgálat előtt elkezdődött a tülekedés, a hordárok tolták a kocsikat és préseltek mindenkit a korlátnak meg a falnak fele. Szóval bejutunk nagy nehezen a terembe, ahun vagy húsz méter hosszú pult mögött állnak az egyenruhások, oszt arra kell feltenni a csomagokat. De hát tudjátok, jöttetek mán. Egy kiskatona segített nekem, ő gurította a hordót, meg hozta a zsákot is. Aranyos gyerek volt, megpróbálta jóvátenni, hogy az apja annak idején a géppisztolyt apádra szegezve elhajtotta a két ökrünket. És látom, hogy az ilyen magamfajta öregasszonyok – kétszáz kilométert kerülnek ugye, hogy Kispaládra átmenjenek a rokonaikho, pedig csak a régi úton kéne gyalogolniuk tíz percet, de közbe van a drótkerítés és Csapig fel kell vonatozniuk, aztán itt meg Záhonyból vissza egy napot – hogy ezek teszik a pultra a vászonba bugyolált házikenyereket, a vámos meg a büdös, koszos mancsával tépkedi szét azokat és – zoloto? zoloto? –, kérdezgeti. Hát pulyám, kiderült, hogy ezek aranyat keresnek, mer ugye nálunk olcsó az arany, hátha belesüssük a kenyérbe. Vót aki disznóságot hozott, azt is kirakatták vele egy fertelmes Pravdára és felszabdalták a hurkát meg a kolbászt, hogy nincs-e belétőtve valami nemzeti kincs. A lesütött húst meg egy rozsdás kampósvassal rángatták ki a ződ mázas fazekakból a koszos újságukra, hátha gyémánt, rubint, vagy kézigránát van belesütve. Mindenki jajveszékel, könyörög, veszekszik, szörnyű hangzavar és bűz. Én nem is tudom, hogy úsztam meg, szerencsém vót, átengedtek. Érezték, hogy ha ezt velem megteszik, én onnan addig nem tágítok, míg a milicista el nem visz. Az egyik megpróbálta a hordóból a dugót kitekerni, erre rászóltam, hogy mit csinál maga jóember, hát menten meghalok, ha egy csepp is kifolyik…vino, vino – magyaráztam kézzel-lábbal, ezt onnan tudom, hogy Nagyszőlős az Vinográd, oszt nagy nehezen elengedett. Még hogy a te borodba beleigyanak… Drága fiam, ezeknek tejjesen elment az eszük!”

Kiss Ferenc

A húgom vámkalandja Halmágyiék gardonjával azért számított rendkívüli szerencsének, mert mikor a 70-es évek közepén elindult a magyar invázió Erdély felé, bevezették, hogy hangszert csak múzeum által kiállított, hitelesített kiviteli engedéllyel lehetett kihozni Romániából. Nem kis összeget kellett befizetni az értékbecslésért, és lefényképeztetni a hangszert több pozícióból. Mi ezt rendszerint Brassóban intéztük, mert ott voltak ismerőseink a múzeumban. Ezek után kiadták a pecsétes papírost, amit bemutattál a vámosnak. Aztán ő hasraütésszerűen kiszabta a vám összegét, amit ha kifizettél neki, vihetted a hangszert. Hangulatától függően vagy elfogadott román lejt, vagy nem. Dollárt vagy német márkát kért általában, de gyakran beérte magyar forinttal is. Ha nem volt nálad annyi pénz, akkor visszavihetted valami ismerősnek, vagy beraktározták. Szóval ezt a tortúrát sokan nem bírták végigcsinálni idegileg, inkább kockáztattak. Persze a bűnözők mindig előrébb járnak egy lépéssel, mint üldözőik. Úgyhogy mi is – alkalmazkodva az új helyzethez – találtunk megoldást. Már előre tudtuk, hogy mit szeretnénk kihozni. Gyártottunk hangszercímkéket. Ha hegedűt akartunk hozni, akkor vettünk egy rom hegedűt az Ecseri piacon fillérekért. Beleragasztottuk a címkét, hogy pl. Josef Klotz, Anno 1795, Mittenwalde. A magyar határon felírtuk egy vámáru nyilatkozatra, hogy egy darab mesterhangszer, ilyen és ilyen márkájú. Kaptunk rá pecsétet, tehát kötelesek voltunk visszahozni. Ha a román megkérdezte, mi ez a szakadék hangszer, hát visszük javíttatni. Kint pedig egy ugyanolyan címkét ragasztottunk az új hangszerbe és gond nélkül át kellett engednie a románoknak, hiszen papírunk volt róla, hogy itthonról vittük magunkkal. Lévén lagziban muzsikáltunk. Ez működött ütőgardonnal és kobozzal is, csak akkor egy mosóteknőt vittünk ki gardonként (még muzsikáltunk is rajta ha kellett), vagy egy használt NDK-s mandolint kobozként. Hopp, itt jut eszembe egy szólásmondássá nemesedett rögtönzésem, amit Vágó Istvánnak mondtam egyszer egy TV műsorban. Megkérdezte tőlem, hogy mi ez a hangszer? „ Kobza, amit a vámos elkobza” – volt a válaszom.

Kiss Ferenc

Biztosan sokak számára ismert a Héttorony kálváriája, az 1992-es sevillai világkiállítás Makovecz Imre által megálmodott és kivitelezett magyar pavilonjának története. Legalább egyszer az életemben én is szerettem volna látni a Héttorony Templomát, Makovecz soha meg nem valósult Sagrada Familia proto-tanulmányát. Történt 2015 nyarán, hogy házassági évfordulónk alkalmával feleségemmel Andalúziába utaztunk. A keresztény-mór-szefárd zsidó hármas kultúra fennmaradt emlékeit céloztuk meg: Cordoba, Granada, Sevilla, Cadiz, Jerez, Ronda. Fontos helyre soroltuk a Héttorony építményét is. Vajon áll-e még? Hittem is, nem is, bár abban biztos voltam, hogy esetleges megsemmisülése mégiscsak hírértéknek számítana ebben az egyre zagyvább és kíméletlen média-világban is. Közben, némi megnyugvással értesültem arról, hogy az andalúz tartomány örökségi listájára került az épület és le nem bontható. Bár közben azt is megtudtam, hogy egy évtizede nem történt semmi az épülettel. Betakarja az érdektelenség, az “egyszer már lezajlott, lépjünk már túl rajta, elavult, haladjunk az újabb fele”, a jelenkori gondolkodást jellemző “update” szemlélet miatt.

Elzarándokoltunk hát a külvárosba, de számos kísérlet és megannyi jó szándékúnak vélt útbaigazítás ellenére sem jutottunk célba. Egyszerűen nem találtuk a pavilont. Végül feladtam, feladtuk. Taxit fogtunk, hogy visszatérjünk a belvárosba. Letörten bámultam ki az ablakon, ugyanakkor hitetlenkedve, hogy egy ilyen épület, annak egykoron magasztos tornyaival, ha még állnak, nem törpülhetnek bele a panelrengetegbe, ami a városrészre jellemző volt.

Egyszer csak megtörtént a csoda! Előbb a kereszt, majd az egyik csúcs, végül a buzogány kontúrja tűnt elő egy lakóházak közti résen és akkor megállítottam a taxist. Itt van! Hihetetlen érzés volt! Mentünk a betájolt irányba, és szép lassan elénk tárult az egész építmény a maga valóságában. Pont ilyennek képzeltem? Igen! Annyi képet láttam róla, de talán nem ilyen, a méretéhez képest monumentálisnak tűnőket a fotókon vagy a képernyőn. Nem is a dimenzióival, inkább a szakralitásával hódít, a jelentéstartalmával, a küldetésével, a hírt hozóságával. A “jelt tevésével”, amivel egy nemzet szeretne megmutatkozni a világnak az évezredekben kikristályosodott műveltségével, azzal, amit hozzátett az egyetemességhez. Számomra ezt sugározta az épület, szinte azonnal.

Aztán jött a “körbejárás”, az alaposabb szemlélődés.  Az annyira elkeserítő volt, hogy szinte lerombolt minden addigi illúziómat. Mint a Titanic szondás felvétele az Atlanti óceán fenekén a felfedezésekor. Az egykor “magnificent” alkotás, romjaiban, méltatlanul, az enyészet lebegő függőágyán. Hát, ezt így jobb nem látni! Ismerve a pavilon-templom a kiállítás bezárása óta eltelt történetét, ahhoz képest is tudta a látvány fokozni a szomorúságomat. Jogilag le nem dönthető, de az enyészet dolgozik rendületlenül, esnek szét a faszerkezetek, törnek be az ablakok, állott vizelet és kóborkutya szag mindenütt, lelombozó és méltatlan. Méltatlan egy olyan építményhez, ami minden bizonnyal arra teremtődött, hogy egy jelentős alkotó hitvallását vigye a világba egy olyan nemzetről, aminek magasztosságában és értelmében váltig hitt.

Hogy mi lesz a Templommal, a Héttorony-Sagradával, nem tudhatjuk. Egy biztos, egy nemzedéket elindító, nagy álmokat szövő időutazó örök szellemisége van oda bezárva, az időtlenségbe. 

Egy málladozó gerendáról leesett kis fadarabot mentettem meg onnan, ami örök ereklye lesz a szobám és emlékezetem falán.

Henics Tamás

Az első gardonomat egy szentgyörgyi orvos barátunk szerezte meg Halmágyi Mihály feleségétől, Fikó Reginától. Nagyon értékes, muzeális darab, a legrégibb tekenyőgardon a mozgalomban. Sokan vették le a méreteit és később is annak mintájára készítettek új hangszereket. Ennek is kalandos útja volt. A doktor úr, ha jól emlékszem Szabó Zoltánnak hívták, elvitte Marosmagyaróra, János bácsiékhoz. Éppen ott nyaralt a húgom, s őrá hárult az a feladat, hogy valahogy átcsempéssze nekem, mert anélkül nem tudunk gyimesi zenét játszani, és már 1977-et írtunk. Belefért az is pont egy liszteszsákba. Ezek a régi zsákok nagyon erős kenderből szőtt vászonból készültek, s középen csíkokat szőttek bele. Minden családnak meg volt a maga csíkozása, így a molnár is tudta, hogy éppen kinek a gabonáját őröli. Ezt a csomagot csak úgy eldugni nem lehetett a vonaton, mert túl nagy volt. Így hát Julcsa húgom felrakta a csomagtartóra, lesz, ami lesz. Jött is a vámos Biharpüspökinél (amúgy gyönyörű román nevén Episcopia Bihor), s kérdezte, hogy mit visz abban a zsákban. Mondta, hogy ellopták a bőröndjét és zsákba kell hazahozni a maradék holmiját. Hihetetlen szerencséje volt! A vámos meg sem tapogatta, ki sem bontatta. Sőt még sajnálkozott is, és további kellemes utat kívánva, odébbállt.  Hát, így került hozzám Halmágyiék ütőgardonja, aminek a kalandjai itt még nem értek véget. A Vízöntővel legalább 15 éven keresztül mindenhová utazott, mígnem egy kis híján végzetes kaland után készíttettem róla egy másolatot, és azt használtuk a koncerteken. A kalandot majd máskor elmesélem.

Aztán hoztak át nekem az én áttelepülő erdélyi barátaim több szép kávás gardonyt is, de azok már olyan múzeumi ritkaságok, amiket nem használtunk soha. Kiállítási darabok, célom velük kizárólag az állagmegóvás.

Azért ennek kapcsán eszembe jut egy muris történet.

Pati Nagy Bence fotós barátommal és Jáni Feri erdélyi cimboránkkal ültünk a Lapkiadó alatt a Lucullus étteremben (a régi New York kávéház épületében), és iszogattunk. Öcsi hozott egy gardont, amit 10.000 Ft-ért eladott volna, de nekem már nem kellett még egy hangszer. Közben észrevettem, hogy belép az étterembe Hasur Jani kollégám, és ismerőst kajtatva, lassan közeledik felénk. Gyorsan összebeszéltünk, én eltűntem. Jani leült a fiúkhoz nagy jókedvűen, s élénken érdeklődni kezdett a gyönyörűséges tekenyőgardon iránt, mert egyből lejátszotta a fejében, hogy külföldön milyen jól el tudná adni valamelyik megszállott gyűjtőnek. Hát azt mondták neki a fiúk, hogy Kisferi már megvette tízezerért, csak elment pénzért. Jani erre izgatottan közölte, hogy ő ad érte tizenötöt azonnal. Tizennyolc! A srácok már szakadtak szét a nevetéstől, de Jani komolykodott. Ki is fizette nyomban, én meg széles, nagy vigyorral előjöttem a budiból. Akkor esett le Janinak, hogy lóvá tették. Hát ilyen a barátság. Egy jó tréfáért meg egy kis pénzért átver a leghűbb cimborád is.

Kiss Ferenc 

A fotó Kosteleken készült, 1942-ben, az asszony kezében ütőgardon.

Már megírtam valahol, de most ismét elmesélem, mi mindent kaptam Makovecz Imre Sevillai Magyar Pavilontjától.

Imréről már hallottam előtte, de személyesen 1991-ben találkoztam vele először még a Zay utcai MAKONA székházban. A pavilon programzenéjére írt ki pályázatot, s az épület filozófiájáról tartott előadást a jelentkezőknek. Lehengerlő volt. Végre egy markáns, művelt, okos és szép magyar ember, aki nem csak dumál, hanem érti is a dolgát és pont azokat a kérdéseket feszegeti, amikről az akkori értelmiségi elit megfeledkezni látszott. Talpra magyar! Fehér ing, mellény, keményszárú csizma, 48-as kard a falon, mindehhez korszerű hitvallás a nemzetről, népi műveltségről, szabadságról. Gyémánt elme, büszkeséget és derűt sugárzó tiszta beszéd, és semmi anakronizmus. Ez igen! – gondoltam, már ezért érdemes volt beneveznem. Aztán a Magyartölgy mítoszai c. pályamunkám nyert. Másik két alkotással együtt. Rangsorolás nem volt, de az enyém annyira tetszett neki, hogy azt játszatta legtöbbször a pavilon fél éves üzemelése során az andalúz fővárosban. Lett is ebből baj, de tanultam belőle. A demokráciáról szóló tanagyag lövést kapott, s az illúzióim kezdtek szertefoszlani. Miközben komoly államférfiakat láttam zokogni az épület megtekintése után a kijáratnál, általam nagyra becsült személyiségeket könnyeikkel küszködni és megrendülten ténferegni a program végeztével, s még több büszke, sugárzó arcú fiatalt, dúdolva valamelyik elhangzott magyar dallamot, vagy a Prédikátorok könyve részleteit mormolva – „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak” –, itthon máris ócsárolni kezdték a kifinomult ízlésű kritikusok. Imrét ez cseppet sem érdekelte, de én dühöngtem, mert igazságtalannak és manipuláltnak éreztem az egészet. A Muzsikában egy szakmabéli oldalakon keresztül szapulta a zenémet, de Imre megnyugtatott. „Ne törődj vele, ez csak azért van, mert irigyek. Annak idején Dobszay testi-lelki jó barátom volt, egészen addig, amíg ki nem kötött a liberális oldalon. Azóta acsarkodik. Ezek nem bírják elviselni, hogy ezt a JELET mi állítottuk. Természetes hát, hogy magasztalja a kormányzat által felkért Jeney-Vidovszky szerzőpáros kompozícióját – akik előtt egyébként le a kalappal, mert nagyszerű zeneszerzők –, csak éppen ez a zenéjük nem a pavilonomba való. Az is jellemző, hogy megbízta tanítványát (egyben a vejét), hogy téged meg taposson a sárba. Ezt így szokás azon az oldalon. Valóban dilettáns és hatásvadász amatőr lennél Ferike? Sebaj! Ebben az országban kimagasló művészi, tudományos és sportteljesítményeket az elmúlt 45 évben leginkább az ilyen amatőrök értek el, mint te vagy. Ne búsulj!”

Aztán a bodegában merültünk 11 500 évet. Gyakran horgonyoztunk le Atlantiszon. Imrének kedvenc témája volt az elsüllyedt civilizáció, a legenda örökérvényű üzenetével egyetemben. Megszívlelendő, hisz ma is hasonló helyzetbe hozta magát az emberiség – mondta. Annak az ősi, magas szintű kultúrának a pusztulását az élet és a szervetlen világ egyensúlyának megbomlása, a hit elvesztése, az önzőség és szertelenség okozta. Hát, ilyenekről én a Rákóczi gimnáziumban nemigen hallottam, de még az ELTE bölcsészkarán sem. Majd szóba került a kollektív emlékezet. Meddig vezethető vissza? Mi az, ami volt, a nyomai fellelhetők, de már a jelentését nem ismerjük? Őrület! Például azt tudjátok, hogy templomaink zengő tornyai eredetileg az atlantiszi katasztrófára emlékeztettek, s csak később változott meg a harangszó üzenete? Kipirulva, lelkesen mesélte Imre a képtelenségeket. Én meg csak hüledeztem. Az ő hatására álltam neki Platónt, majd Rudolf Steinert olvasni.

Sevillának köszönhetem, hogy még abban az évben megalapíthattam az Etnofon Népzenei Kiadót. A teljes tiszteletdíjamat bele tettem a vállalkozásba, de Makovecz cége és a tanítványait tömörítő Triscell is támogatta 50-50 ezer forinttal régi álmom megvalósulását. Ez nagy összegnek számított akkor, főleg azok után, hogy a Kecske utcai székház felépítése minden pénzüket elvitte. Csak hogy érzékeltessem: két olyan Sennheiser mikrofonra futotta belőle, aminek még ma is csodájára járnak.

Ja, és a Héttorony Fesztivál! A bodegás tanszéki beszélgetések elsodortak a magyar mítoszok világába is, így néhány évvel Sevilla után Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában ráleltem a héttorony legendára. Imrét meglepte, mert nem ismerte addig ezt a magyar szellemet rendkívüli tömörséggel szimbolizáló történetet. Mivel számunkra a Kárpát-medence népi műveltsége jelenti azt a kincset, amit a Héttorony magában rejt, ez lett hát a neve fesztiválunknak. Emblémája pedig a pavilon árnyképe. A legenda felfedezésének volt még egy hozadéka, mégpedig az, hogy megingattam a magyar irodalomtörténet egyik hamis feltevését (bár egyelőre ezt csak én és rajtam kívül csak néhányan tudják). Mégpedig József Attila Karóval jöttél… verse kapcsán:

„…be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.”

Vagy:

„Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára” 

Minden értelmezés az örök rabság szimbólumának tartott sztambuli Yedikulára történő utalásnak véli a Hét Torony hangsúlyos említését a versben. Ezt tanítják még ma is. Hát a fenét! Attila tanulmányozta a magyar mitológiát, ismerhette Ipolyi könyvét is. Nyilvánvaló, hogy erre a késmárki legendára utal. Így van ugyanis értelme. Körülötted tengernyi kincs, de mire mégy vele, ha egyszer bennragadtál, s ki tudja, hogy jön-é valaki, aki megvált majd téged? Hiába az arany, ha tűzifa kéne, minek a kincs, ha nincsen kenyered?

Hát az én nagykorúságom Sevillával kezdődött. Nem vagyok rá büszke, de hiába kereszteltek kölyökként reformátusnak, Makovecz tehet arról, hogy 42 évesen olvastam először végig a Bibliát. Ha Imre nincs, nagyon sok más fontos stáció is kimaradt volna az életemből.

Kiss Ferenc