Már megírtam valahol, de most ismét elmesélem, mi mindent kaptam Makovecz Imre Sevillai Magyar Pavilontjától.

Imréről már hallottam előtte, de személyesen 1991-ben találkoztam vele először még a Zay utcai MAKONA székházban. A pavilon programzenéjére írt ki pályázatot, s az épület filozófiájáról tartott előadást a jelentkezőknek. Lehengerlő volt. Végre egy markáns, művelt, okos és szép magyar ember, aki nem csak dumál, hanem érti is a dolgát és pont azokat a kérdéseket feszegeti, amikről az akkori értelmiségi elit megfeledkezni látszott. Talpra magyar! Fehér ing, mellény, keményszárú csizma, 48-as kard a falon, mindehhez korszerű hitvallás a nemzetről, népi műveltségről, szabadságról. Gyémánt elme, büszkeséget és derűt sugárzó tiszta beszéd, és semmi anakronizmus. Ez igen! – gondoltam, már ezért érdemes volt beneveznem. Aztán a Magyartölgy mítoszai c. pályamunkám nyert. Másik két alkotással együtt. Rangsorolás nem volt, de az enyém annyira tetszett neki, hogy azt játszatta legtöbbször a pavilon fél éves üzemelése során az andalúz fővárosban. Lett is ebből baj, de tanultam belőle. A demokráciáról szóló tanagyag lövést kapott, s az illúzióim kezdtek szertefoszlani. Miközben komoly államférfiakat láttam zokogni az épület megtekintése után a kijáratnál, általam nagyra becsült személyiségeket könnyeikkel küszködni és megrendülten ténferegni a program végeztével, s még több büszke, sugárzó arcú fiatalt, dúdolva valamelyik elhangzott magyar dallamot, vagy a Prédikátorok könyve részleteit mormolva – „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak” –, itthon máris ócsárolni kezdték a kifinomult ízlésű kritikusok. Imrét ez cseppet sem érdekelte, de én dühöngtem, mert igazságtalannak és manipuláltnak éreztem az egészet. A Muzsikában egy szakmabéli oldalakon keresztül szapulta a zenémet, de Imre megnyugtatott. „Ne törődj vele, ez csak azért van, mert irigyek. Annak idején Dobszay testi-lelki jó barátom volt, egészen addig, amíg ki nem kötött a liberális oldalon. Azóta acsarkodik. Ezek nem bírják elviselni, hogy ezt a JELET mi állítottuk. Természetes hát, hogy magasztalja a kormányzat által felkért Jeney-Vidovszky szerzőpáros kompozícióját – akik előtt egyébként le a kalappal, mert nagyszerű zeneszerzők –, csak éppen ez a zenéjük nem a pavilonomba való. Az is jellemző, hogy megbízta tanítványát (egyben a vejét), hogy téged meg taposson a sárba. Ezt így szokás azon az oldalon. Valóban dilettáns és hatásvadász amatőr lennél Ferike? Sebaj! Ebben az országban kimagasló művészi, tudományos és sportteljesítményeket az elmúlt 45 évben leginkább az ilyen amatőrök értek el, mint te vagy. Ne búsulj!”

Aztán a bodegában merültünk 11 500 évet. Gyakran horgonyoztunk le Atlantiszon. Imrének kedvenc témája volt az elsüllyedt civilizáció, a legenda örökérvényű üzenetével egyetemben. Megszívlelendő, hisz ma is hasonló helyzetbe hozta magát az emberiség – mondta. Annak az ősi, magas szintű kultúrának a pusztulását az élet és a szervetlen világ egyensúlyának megbomlása, a hit elvesztése, az önzőség és szertelenség okozta. Hát, ilyenekről én a Rákóczi gimnáziumban nemigen hallottam, de még az ELTE bölcsészkarán sem. Majd szóba került a kollektív emlékezet. Meddig vezethető vissza? Mi az, ami volt, a nyomai fellelhetők, de már a jelentését nem ismerjük? Őrület! Például azt tudjátok, hogy templomaink zengő tornyai eredetileg az atlantiszi katasztrófára emlékeztettek, s csak később változott meg a harangszó üzenete? Kipirulva, lelkesen mesélte Imre a képtelenségeket. Én meg csak hüledeztem. Az ő hatására álltam neki Platónt, majd Rudolf Steinert olvasni.

Sevillának köszönhetem, hogy még abban az évben megalapíthattam az Etnofon Népzenei Kiadót. A teljes tiszteletdíjamat bele tettem a vállalkozásba, de Makovecz cége és a tanítványait tömörítő Triscell is támogatta 50-50 ezer forinttal régi álmom megvalósulását. Ez nagy összegnek számított akkor, főleg azok után, hogy a Kecske utcai székház felépítése minden pénzüket elvitte. Csak hogy érzékeltessem: két olyan Sennheiser mikrofonra futotta belőle, aminek még ma is csodájára járnak.

Ja, és a Héttorony Fesztivál! A bodegás tanszéki beszélgetések elsodortak a magyar mítoszok világába is, így néhány évvel Sevilla után Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában ráleltem a héttorony legendára. Imrét meglepte, mert nem ismerte addig ezt a magyar szellemet rendkívüli tömörséggel szimbolizáló történetet. Mivel számunkra a Kárpát-medence népi műveltsége jelenti azt a kincset, amit a Héttorony magában rejt, ez lett hát a neve fesztiválunknak. Emblémája pedig a pavilon árnyképe. A legenda felfedezésének volt még egy hozadéka, mégpedig az, hogy megingattam a magyar irodalomtörténet egyik hamis feltevését (bár egyelőre ezt csak én és rajtam kívül csak néhányan tudják). Mégpedig József Attila Karóval jöttél… verse kapcsán:

„…be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.”

Vagy:

„Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára” 

Minden értelmezés az örök rabság szimbólumának tartott sztambuli Yedikulára történő utalásnak véli a Hét Torony hangsúlyos említését a versben. Ezt tanítják még ma is. Hát a fenét! Attila tanulmányozta a magyar mitológiát, ismerhette Ipolyi könyvét is. Nyilvánvaló, hogy erre a késmárki legendára utal. Így van ugyanis értelme. Körülötted tengernyi kincs, de mire mégy vele, ha egyszer bennragadtál, s ki tudja, hogy jön-é valaki, aki megvált majd téged? Hiába az arany, ha tűzifa kéne, minek a kincs, ha nincsen kenyered?

Hát az én nagykorúságom Sevillával kezdődött. Nem vagyok rá büszke, de hiába kereszteltek kölyökként reformátusnak, Makovecz tehet arról, hogy 42 évesen olvastam először végig a Bibliát. Ha Imre nincs, nagyon sok más fontos stáció is kimaradt volna az életemből.

Kiss Ferenc