A 70-es évek második felétől jöttek a nagy utazások Erdélybe. 76-ban találkoztam egy FMH előadás után Horváth Karcsi muzsikus zeneszerzővel és akkori feleségével, Elkával. Összebarátkoztunk. Évente kétszer mentem hozzájuk, hol Szentgyörgyre, hol Váradra. Nagy tudású ember volt Karcsi, s mondhatom, egy beszélő bédekker is egyúttal. Többször végigvezetett a Székelyföld különböző részein és hibátlanul nyomta a települések történetét, nevezetességeit, beavatott az erdélyi értelmiség gondolkodásmódjába, problémáiba. Neki köszönhetek sok értékes ismerőst, sőt barátot is. Összehozott a magyar színház színészeivel, zenészeivel, olyan kivételes figurákkal, mint pl. Márkus János Barbarossa, Jáni Ferivel – Isten nyugosztalja –, Szilágyi Palival, jó nevű költőkkel, művészekkel. Pati Nagy Bence fotós barátomat is rajta keresztül ismertem meg. Szóval, mivel nekünk volt állandó piros útlevelünk, tőlünk egyszerűbb volt odamenni, mint nekik idejönni, így hát mi mentünk.

Egy tanulságos esetet elmesélek.

Akkor már sokat jártunk Nyugat-Európába koncertezni a Vízöntő együttessel. Nem volt olyan alkalom ahol magyarokkal is találkoztunk, hogy ne kérdezzék meg: mi van azzal a balladagyűjtővel, mit tudtok róla? Készül-e újabb könyve Kallós Zoltánnak? Egyszer egy rokonszenves úr 1977-ben, egy hollandiai koncert után a kezembe nyomott öt darab bakelit lemezt, hogy ha Erdélyben járok, beadnám-e azokat Zoli bácsinak. Óvatosak voltunk az ilyesmivel, mert tudtuk, hogy az esetek nagy részében ez egy rafinált, csőbehúzó trükk. Elmondta, hogy a lemezeket Magyar Kálmán és felesége adta ki New Yorkban, Kallós Zoltán erdélyi és csángó magyar népzenei gyűjtéseit tartalmazzák, s hogy ezek itt a gyűjtő tiszteletpéldányai. Amerikából sikeresen eljutottak odáig, de ők mostanában nem járnak Románia felé, hát segítenék-e? Elvállaltam. Éppen a holland út után terveztem első moldvai látogatásomat egy muzsikustársammal. Zsákay Győzővel elhatároztuk, hogy – mivel ő még sosem járt Erdélyben és Moldvában – megcsináljuk ugyanazt a körutat ketten, amit apámmal 1971-ben. Elindultunk, meg is érkeztünk gond nélkül Kolozsvárra. Zoli bácsi éppen nem volt otthon, csak az anyukája. Átadtuk hát a küldeményt és mentünk tovább. Hihetetlen kalandos és csodálatos út volt. Bákó, Lujzikalagor, vissza a Gyimesek-völgyén át Sepsiszentgyörgyre, ott két nap dorbézolás a depressziós értelmiségi barátaimmal, székely-magyar focimeccs Lisznyóban. Hullafáradtan pakolás a hátsó ülések alá-mögé, majd indulás haza. Éjfélkor értünk a határra, ahol az első kérése az volt a román vámosnak, hogy vegyük ki a hátsó ülést. Elemeire szedette szét az autót. Nem a népművészeti holmik érdekelték, azokat visszavihettük Váradra. Iratokat keresett. Hogy aztán hogy jártunk túl az eszén, az már egy másik mese. A lényeg, hogy egy héten át figyeltek, követtek minket.

Kiss ferenc

A fotón a lisznyói református templom látható, 1976-ban