Kultuszfilmmé vált nálunk is az Elfelejtett ősök árnyai (1964) és a Fekete tollú, fehér madár (1972). Mindkettőnek olyan elementáris folklór ihletésű zenéje van, amilyet előtte még nem hallottunk. Ezekben a filmekben láttam először havasi kürtöt és kis, hordozható cimbalmot. Megtudtam, hogy a Felső-Tisza vidékén élő ruszinok, huculok és románok is használják ezeket. Minden nyáron legalább egy hónapot Kárpátalján, a nagyszüleimnél töltöttem, így hát 1970-ben felvitettem magam egy péterfalvi rokonommal, Benkő Tihamérral Técső fölé, mígnem Taracközön áthaladva meghallottam azt a zenét, amit ezekből a filmekből ismertem. Isteni gondviselés: pont szombat volt, éppen lakodalom. Ismeretlenül beállítottam a lakodalmas házhoz. Csodabogárként, szakállasan, hátközépig érő hajjal, mint egy garabonciás. Köszöntöttem a gazdát, bemutatkoztam és engedélyt kértem arra, hogy nézelődjek, hallgassam a zenét, és hangfelvételeket készítsek. Ruszinok voltak, többen közülük tudtak magyarul, de udvariasságból oroszul igyekeztem magam megértetni. A gazda meg szinte az egész násznép szeretettel fogadtak, vendégük lehettem. Egy técsői zenekar húzta-vonta, csépelte, duhogta a zenét tánc alá. Azonnal lenyűgöztek. Kimentem a kocsihoz és közöltem a kísérőmmel, hogy én maradok. Menjen haza, nyugtassa meg nagyanyámat és a családot, két nap múlva otthon leszek. Ne féltsenek, hiszen már elmúltam tizenhat éves. A Csernavec fiúk muzsikáltak. Még az apjuk, Mányu hegedült, a villámkezű. Ő volt az utolsó azon a vidéken, aki mindent tudott a rutén-román-zsidó-cigány zenefolyamok természetéről, egybefolyásáról, keveredéséről. Egy torz felvétel őrzi játékát, amit ha Jimi Hendrix hallott volna, még ma is élne. Jóska harmonikázott, Misu cimbalmozott, az unokaöcs, Gyuri dobolt. Na, ott határoztam el, hogy én szerzek egy ilyen zsidó hangolású kiscimbalmot. Sok kalandom volt a két nap alatt, de most csak a hangszerekre koncentrálnék, majd máskor elmesélem ezeket.
Szóval, keresztanyám szólt valamelyik újlaki cigánynak, tán az egyik Murzsának, aki éppen valamelyik resztoránba muzsikált a Kárpátokban, hogy kerítsen egy ilyen kis cimbalmot és hozza el Péterfalvára. Ezzel nem is volt semmi baj, tisztes jutalékért korrekten leszállított Aknaszlatináról egy szép, régi hangszert. De vajon hogy viszem át a határon, ez volt a kérdés. Akkor még az utasforgalom kizárólag a csapi állomáson zajlott. Már előző éjszaka helyet kellett foglalnunk a váróteremben, mert ha kinyitották hajnalban a vámolásra szolgáló hatalmas hodályt, iszonyú tülekedés indult meg. Úgyhogy a kiscimbalom zsákban, magnó az oldalamon, sporttáska a földön. Így várakoztam a jellegzetes szovjet ubornaja (guggolós WC), pacsuli- és savanyúcukor-szagú, fülledt éjszakában. Reggel öt körül nyílt az ajtó és a megindult tömeg egyszerűen odasodort egy kegyetlen vámos elé. Fel kellett mindent pakolnom a pultra. Legelébb a zsákom érdekelte, mert az csak úgy csengett-bongott, amikor letettem elé. Mondtam, zenész vagyok, ez nagyapám cimbalma, én örököltem. Na továris – mondta –, ehhez akkor bírósági papír, végzés kell, hogy kivihesse az országból. Van ilyen? Nincs, de szerzek majd. Akkor ez addig marad. Aztán a magnóm érdekelte, de azon a szalagot még előző nap az Очи чёрные (Ocsi csornije = Fekete szemek) című, világhírű orosz románchoz tekertem, hogy lehetőleg ne az ugocsai parasztasszony történetébe hallgasson bele, aki az mesélte el éppen elég indulatosan, hogy mit vettek el tőlük az oroszok, mikor felszabadították őket. Ez tetszett a vámosnak. Tovább tekertette velem, ott meg a kijevi katonazenekar szovjet munkásmozgalmi dalokat játszott. Ezt megúsztam, de a cimbalmot ki kellett vinnem azon az ajtón, ahol bementünk, és vissza kellett adnom a várakozó rokonoknak. Az akció nem sikerült.
Később, tán rá egy félévre hozta át egy áttelepülő a hangszert Kárpátaljáról. Emlékszem, még Turára kellett érte mennünk. Azonnal felhangoltam és azon született meg pár óra plöntyögés után a Rabének főtémája: Imhol kerekedik…
Kiss Ferenc
