Egy jó sztori valamelyik feketetói menetről.

Miután szinte minden erdélyi barátom átköltözött Németországba, Svédországba, Ausztriába vagy Ausztráliába, nem volt miért járnom. Átadtam a stafétát Galagonya Miklós barátomnak. Ő volt a magyar király! Néhány rövid vagy egy üveg bor már elég volt ehhez, s ezt így az erdélyiek el is fogadták tőle fejenként néhány rövid és egy üveg bor után. Egyszer volt ebből csak konfliktusa, mégpedig Cseh Tamással, aki nem bírt elviselni ekkora magabiztos pofátlanságot, így hát nekiment és jót birkóztak a Rákóczi tér frissen esett éjszakai havában. Aztán békében, összeölelkezve mentek tovább a József utcai kocsma irányába.

Szóval Feketetó, vásár, nyolcvanas évek eleje. Galagonya beszervezte a Vasas együttes táncosait, hogy jöjjenek velünk, nézzék mán meg, micsa jó hely. Néptáncos nem halhat meg anélkül, hogy ne lett vón legalább egyszer Feketetón. Ez már a nyolcvanas években volt. Nem önzetlenül csábította őket persze, ugyanis nekünk nem volt autónk. Így hát elindultunk vagy tízen, három kocsival. Nekem egy vadonatúj piros sporttáskám volt, megrakva szajréval, ajándékkal, csereáruval. A román határnál már jókedvünk teli, s az ilyen mindig irritálja a hatóságokat. A lényeg, hogy két autót átengedtek, el is indultak, hogy majd a Királyhágón bevárnak minket. Az egyikben volt a legendás piros táskám. A harmadikban ültem én, és valahogy kidobta a gép, hogy én nem léphetek be Romániába. Hogy miért, fogalmam sem volt. A határőr nézte az útlevelemet, konzultált a kollégájával, nézett az arcomba és mondta, hogy én maradok, a többiek mehetnek. Hát mentek, én meg stoppal jöttem Szolnokig, aztán vonattal haza. A piros táskám megjárta Feketetót nélkülem, úgy, hogy el se húzták a zipzárját. Pedig csak olyan holmi volt benne, aminek hasznát vehették volna. Ötödik napon érintetlenül visszakaptam. Sebaj, az ital nem romlott meg benne!

Kiss Ferenc

A fotót Buzás Zsuzsanna készítette 1973-ban.