’73-ban lehetett, ha jól számolom. Kallós Zoli bácsitól hallottuk, hogy hogyan kell odamenni a Csíkcsicsó–Komanesti vonattal. Az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, Piroskával elmentünk szépen Csicsóba, s ott fölszálltunk. Fapados volt az a vonat, az egész – nem az ára miatt, valódi fapadok voltak. Gyülekeztek az emberek a vonatban, sajátos közönség gyűlt oda, a nemzetközi vonaton többségükben nem ilyeneket láttunk, ízesen beszéltek. – Na, hozod a fagylaltat?! – A kurtujba hozom estére. Fölszállt egyszer egy néni, egy kendős-kötényes, ilyen nagy, alumínium tejeskannákat hozott. Gondoltam magamban, hogy milyen érdekes ez a csángó nyelvjárás: fagylaltnak nevezik a jeget; arra pont nem gondoltam, hogy tényleg fagylalt. Aztán este kiderült, mert ő volt az, aki kimérte a fagylaltot az esti rendezvényen a „kurtujban”… A vonaton aztán valahogy szóba elegyedtünk, de nem tudtuk, hogy kicsoda. Mikor megérkeztünk Lunca de Mijloc állomásra, (ezt Zoli bácsi nem mondta, hogy így hívják az állomást, de hát mondta mindenki, hogy ott kell leszállni), első lépésem, ahogy letettem a lábam a vonat lépcsőjéről, az nem Gyimes áldott földjére, hanem Halmágyi Mihály lábára történt. Na, akkor ott aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy a fagylaltos Gizella néni az Halmágyi Mihály felesége…, és ha már ráléptem, bemutatkoztunk egymásnak. Akkor nekem óriási öröm terült el a képemen: - Nahát, Halmágyi Mihály! Magáról mennyit hallottunk Kallós Zoltántól! Ő is megörült, hogy ilyen közös ismerős van, ennek az lett a vége, hogy náluk aludtunk egy vagy két éjszakát. Kísérgettem a kismagnómmal. A kocsmába beült, ott is húzott egy-két keservest – fölvettem –, s aztán este bál volt a kultúrban, azt is végig ők mozsikálták, ketten – Gizi néni gardonon kísérte az urát. Otthon volt egy serdülőkorú kislányuk, őt is megénekeltettem a mikrofonba. Új stílusúakat tudott, és én az akkori szemléletem szerint azokat erősen kárhoztattam: a régi, szép, ősi énekek rovására ilyeneket énekel, de Mihály bácsi felesége, Gizi néni tudott szép keserveseket is, aztán cigányos dolgokat is persze, hogy tudtak. Este a kultúrházban bál volt. Előtte színielőadás: a helyi öntevékeny csoport előadásában. Valami angol krimit adtak elő, amiben szerepelt egy fényképész, és valahogy az ő amatőr felvételei buktatták le a tettest – ennyire emlékszem, meg arra, hogy ők úgy mondták: „ándzsiná páktórisz”. Ott, a bálban megismerkedtünk az egyik szereplővel, egy jóvágású, öltönyös fiatalemberrel – ez volt Ambrus Tóni –, s meghívott, hogy menjünk el aludni hozzá, Hidegség patakára – hát persze, mentünk. A nejem nem tudott aludni, mert nagyon zavarta, hogy ott csörög a patak a ház mellett: olyan zajos. Egy kis, eléggé szegényes viskó volt fönn a hegyoldalban, ahhoz képest, hogy milyen fess legény lakta, bankhivatalnok Szeredában. Agglegénynek tűnt, de nagyon szépen vendégelt minket. Híre ment, hogy lakodalom készülődik Hidegségben. Oda mi is hivatalosak lettünk, ott mutatkozott be nekem egy nagyon érdekes arcberendezésű muzsikus: – Zerkula vagyok. – Még ilyen nevet sem hallottam soha, még gondolkoztunk is, hogy ha fiunk születik, akkor annak Zerkula lesz a neve: Keszthelyi Zerkula – de aztán lánygyermekünk született. Fölmentem a dombra fotózni: körös-körül hegyek és dombok; lenn, a völgyben zajlott a tánc, nagy, zöld térség közepén, szabályos körben. Nem rendezte őket senki, és mégis. Jancsó-filmbe illőnek találtam a látványt. Hát ott nagyon meg voltak hatódva a helyiek, nem volt még akkor olyan nagy magyar-járás arra, mint később. Olyan is volt, hogy valaki sírva fakadt, hogy ilyen messziről idejöttünk, őhozzájuk: kicsordultak a könnyei; és hát persze borzasztóan dicsérték, hogy mi milyen nagyon tudjuk a táncot. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal – azon a nyáron vagy tavasszal kezdtünk egy pár lépést tanulni. Nekem azóta is azon a szinten van a tánctudásom.
Keszthelyi Imre
