Táncegyüttessel utazni bevett szokás volt. Egy táncegyüttesnek a szakszervezet – a párttal karöltve – elintézett mindent hivatalból, és mehetett a menet. Utólag azért derültek ki érdekes dolgok. Megtudtuk, hogy a Bihariban egy ártatlan, arany, jópofa, melegszívű embert bízott meg a BM annak idején, hogy tegyen jelentést ezekről az utakról. A szakszervezeti bizalmin kívül tehát még legalább egy ilyen ember volt közöttünk, aki aztán később, megmutatta nekem a füzetét, amibe a feljegyzéseit piszkozatba készítette. Kiderült belőle, hogy soha nem ártott senkinek. Megzsarolták, mert imádta ezt az egész közeget. (Egyébként a Ganzban dolgozott.) Neki ez szabadság-lehetőség volt. Elengedték munkából, ha napközben volt fellépése a Biharinak, és elengedték külföldre is. Voltunk kint három heteket is néha. Elég hosszúak voltak ezek a táncos kintlétek, és neki ez így megérte.
Amikor viszont zenekarként adtuk be az útlevélkérelmet, az baromi hosszú procedúra volt. Végül kaptunk egy-egy kék színű szolgálati útlevelet, amit az Interkoncert magánál tartott. Csak akkor lehetett kivenni, ha ők szerveztek turnét és a BM engedélyezte az utat. A maguk jutalékáért (úgy emlékszem, a bevétel 15%-a volt) megszerezték a vízumokat is. Egyébként a bevétel 75%-át haza kellett hozni, forintosítani. Kint csak a 25%-át költhettük el.
Mi nem jattoltunk soha, mégsem emlékszem olyanra, hogy valaki bármikor is azt mondta volna, hogy nem, erre nincs lehetőség! Amikor a Kolindából kiszálltam: 1976 januárjában, egy ideig csak a szakszervezet berkein belül utazhattam. Azt tudom, hogy amikor az új Vízöntő formáció is elkezdett önállóan utazni, bejáratott módon ott volt a kék útlevelünk. Összeszedtem és bevittem a kérelmeket, vittem a meghívó levelet (amit ők is megkaptak, csak néha letagadták) ők pedig indulás előtt néhány órával kiadták az útleveleket. Más kérdés, hogy nem intéztek el mindig mindent. Egy olasz koncert után két nappal például Spanyolországban kellett játszanunk, de nem volt francia átutazó vízumunk, mert nem gondoltak arra, hogy át kell szelnünk Franciaországot keresztbe, hogy odaérjünk. Bevittünk egy lemezünket Milanóba, a francia követségre, és elkezdtünk kunyerálni. Így adták meg az átutazó vízumot, és így tudtuk elérni a koncertet Barcelonába. Hihetetlen trehányul, slendriánul intézték a menedzsment-részt, bár menedzselésről valójában nem beszélhetünk, hiszen mi leveleztünk le mindent. A meghívás így viszont némi torzítással érkezhetett hozzájuk, mert ha tíz koncertünk volt, abból csak hatot jelentettünk be.
Egyik barátom kedvese a Hungarotonban dolgozott, és közös büféjük volt az Interkoncert alkalmazottaival a Vörösmarty téri üvegpalotában. Ő mesélte, hogy állítólag Pencz Zsoltnak, az impresszáriók vezérének ez volt az állandó dumája: „nem sok mindent tudok elintézni, de sok mindent meg tudok akadályozni.”
Hát így, ilyen cinikusan rendezkedett be a hatalom, amit mi tartottunk el.
Kiss Ferenc
