A hetvenes évek második felében – amíg nem disszidált Bécsbe –, többször is felmentem Márkus János életművész barátom lakására, ha Sepsiszentgyörgyön jártam. Átláthatatlanul zűrös rend volt, ezer apróság, régiség mindenütt, hangszerek és képek a falakon, zsufi, halkonzerv és kenceszag. Mindenütt töredék: versben, dalban, porcelánban, fényképen, étkezőasztalon. Az ő fejében azonban mindez összeállt valami értékes egésszé, csak mi gondoltuk, hogy ezek a kacatok több kultúrkör törmelékei és semmi összefüggés köztük. A pácok és lakkok szaga, a gyalult fa és a festékek illata keveredett az ódonság, a rum és a kávé leheletével.

„Tudod Feri, ennek a iciri-piciri kínai akvarellnek az árából egy kicsinyke házat tudok majd venni Bécs belvárosában. Váradon szereztem egy ócskástól, néhány lejért.” Mindig valami ilyesmivel kezdte, hogy mutatott valamit. Én meg így: „Hiszek neked Dzsoni. A szakértelmed lenyűgöző, ráadásul meg vannak a kapcsolataid. Néha elgondolkodom azon, kik lehetnek többen? Akik Márkus Jánost nem ismerik, vagy akiket Márkus János nem ismer? Biztosan így lesz”. Noha belül mosolyogtam.

Hát így lett, mindkettőnknek igaza volt.

Kiss Ferenc

A kép Ma Jun alkotása: A Sárga folyó a partot ostromolja (Forrás:Wikimedia)