Mint zeneszerző muzsikus és szövegíró, több mint négy évtizedet töltöttem el népzenészek között. Már a 70-es évek elején felfigyeltem arra, hogy közöttük milyen elevenen él még a mesélés, anekdotázás hagyománya. Hosszú utazások során, előadások utáni kötetlen, felszabadult együttlétek során, próbák szüneteiben, nagy fesztiválokon, táncházakban, vég nélkül tudják mesélni a megtörtént, vagy „majdnem így történt” eseteket, óriási derültséget és érdeklődést keltve. Tele humorral, nyelvi ízzel, iróniával és szeretettel. Ezek az idők során szinte folklorizálódó elbeszélések megérnének egy átfogó néprajzi tanulmányt is, nem mellesleg ennek a kultúrkörnek a speciális szleng-szótárát is érdemes lenne összeállítani! Én csak arra vállalkozhatom, hogy az általam hallott, vagy olvasott történeteket kicsit átdolgozva, blogomban olykor közreadjam. Sok közismert személyiség is megszólal majd, de leginkább a Vízöntő, Muzsikás, Kolinda, Sebő, Téka együttesek zenészei, a „nagy öregek”. Fontosak ezek a történetek, mert hűen tükrözik a kort, amelyben születtek, a népzenészek mentalitását, életmódját, a műfaj külföldi sikereit, és – bizonyos időkben – hazai elhallgatottságát is. Kirajzolódik belőlük az elmúlt század sok magyar problémája, és magyarázatot nyújtanak a mai fiatalság számára számos érthetetlen, felfoghatatlan jelenségre, eseményre. Fajsúlyuk, tanulságaik és igazságalapjuk miatt, jóval értékesebbek a hétköznapi pletykáktól, de abban hasonlítanak, hogy a történetek tovább élnek, továbbmesélik őket, variálódnak.

Kiss Ferenc