Igen! Utólag elmondhatom, hogy minden kín és nehézség ellenére gyöngyéletem volt és van ma is. Hol is kezdjem? A muzsikus lét kiváltságot jelentett sokunk számára. Hogy csak egy példát említsek, a jász Mihályi Jóska táncos barátom mondta egyszer egy Vasas próba előtt, hogy „ma jön a zenekar, szüzet kell áldozzunk”. Kétségtelen, hogy jelentett némi előnyt a lányoknál, ha jó nevű muzsikus voltál. De azért így is volt rengeteg munka és kudarcélmény, főleg a felfeslett szálak elvarrásánál.

Az is óriási előny volt, hogy nem volt más munkánk, csak a zene. A magunk urai voltunk. Állandó mozgásban, ami persze átlag feletti toleranciát igényelt részünkről.

Hamar elköltöztem otthonról, alig húszévesen. Nem tudott már apám beleszólni az életembe, csak ha anyámmal zsarolt. Szegény Anyán csattant az ostor mindig, mindkét irányból. Volt saját keresetem, saját albérletem, ahol a nemesi származású szállásadóm – Szilassy-Bajka Gyula bácsi a Rózsadomb tetején – hetente ha egyszer látott. Mikor már nagyon kimerültem, vagy ha nem volt kedvem máshol éjszakázni. Aztán 1974-ben, Goriziában berobbant az életembe a sírig tartó szerelem. Jött Deutsch Irén, akivel azóta együtt élünk, icike-picike megszakításokkal. Egyszerűen nem tud tőlem megszabadulni, bármilyen rossz fát teszek is a tűzre. Szóval hozzá költöztem. Goriziával senkit sem szeretnék megtéveszteni. Nem olasz lány ő, se nem szlovén. Egy sokat nélkülöző, nagyszerű nő a budapesti gettóból. Nem is zsidó, hanem az apja révén sváb, anyja után pedig színmagyar. Mert van ilyen! Nem genetikai, hanem lelki alapon. A Bihari együttesben táncolt gyerekkorától fogva, és egyszerűen megmételyezett engem azon az észak-itáliai utunkon. A mélybarna tekintetével, a kedves mosolyával, illatával és… nem sorolom tovább.

Kiss Ferenc