’73 januárjában léptem be a Vízöntő zenekarba, amit Novák Tata is szerződtetett a Bihari Táncegyüttes mellé. A banda persze tánc nélkül is adott koncerteket, és rövid időn belül külföldön is népszerűvé vált. Ez teljesen felülírta az egyetemmel kapcsolatos addigi terveimet. Bár többszöri átszakosodás és sorozatos évhalasztások közepette elvégeztem ugyan két évet néprajzból, de a vége mégis az lett, hogy hat év után abbahagytam. Apám nagyon haragudott ezért. Hiába mondtam, hogy az a társaság, ami őt körülvette a gimnáziumi éveim során, az számomra felért három akadémiával. Péter bácsi, Mocsár, Sánta Ferenc, Nagy László, Kormos, Csoóri, Kósa Feri, Páskándi, Buda Feri, Czine, Kiss Anna és a Kilencek rendszeres vendégeink voltak, de járt nálunk még Gyula bácsi is, és hosszan sorolhatnám, hogy még kik.

Azzal is nyúzott állandóan, hogy mért pazaroljuk a drága időnket és energiánkat arra, hogy kísérletezünk a dallamokkal és a népi szövegekkel, hiszen ott az eredeti. Az a legjobb. Minek az a feldolgozás, azzal már nálunk nagyobbak is kudarcot vallottak. Nem sorolom kikre gondolt, de ebben biztosan tévedett. A békesség érdekében jobbnak láttam hát elköltözni otthonról, ami persze anyámat viselte meg legjobban. Először albérletben laktam, majd a szerelmemnél, aki később Anna lányunkat szülte, de hivatalos címem a Bogár utca maradt. Minden vitánk ellenére Apa örült a sikereinknek, eljárt a táncházunkba és a koncertjeinkre, segített, tanácsokat adott, de kíméletlenül kritizált is folyamatosan minket. Szinte mindegyik muzsikus társammal jóban volt. Sokat szerepeltünk együtt vele is: jártunk Nagy Lászlóval, Kormossal, Budai Ilonkával író-olvasótalálkozókra és gyakran léptünk fel a bolgár kultúra házában is. Laci bácsi az Ilju haramiát kifejezetten erre az alkalomra nekünk fordította.

Ám hiába kerestünk jól, a hangszerek, lemezek, hangfelvevő eszközök, szakkönyvek, és ez a vándorcirkusz életmód mindig elvitték az összes pénzemet. Egyszer még OTP személyi kölcsönt is fel kellett vennem, aminek törlesztő részleteivel persze legtöbbször késtem, s a felszólítás Kiss Ferenc névre, a szüleim címére jött. Mikor tehettem, felszaladtam hozzájuk, így egyik alkalommal várt a banki felszólítás, a borítékon ezzel a felirattal:

„Lám! Se népdal, se pénz, se művészet. Csak megy a drága idő. Mert biztos, hogy ezt nem én kaptam.” (1980. április)

Kíméletlen iróniával tudta apám „farigcsálni” a másikat. Ez az alapjában véve szellemes üzenet azért tartalmazott olyan súlyos elemeket is, amit én akkor fel sem fogtam. Ma már komolyan elgondolkodnék rajta. Hozzáteszem: a borítékba nagyvonalúan bele tette a tartozásom összegét is.

Kiss Ferenc

A fotón Apám, Kiss Ferenc irodalomtörténész, Nagy László és Kormos István