Mit mondhatnék? Tizenhat évesen úgy beleszerelmesedtem az erdélyi muzsikába, hogy azonnal oda akartam utazni. Nem sokat hezitáltam. A szüleim azt hitték, Pestre megyek, de már Miskolcon átszálltam egy vonatra, és meg sem álltam Kolozsvárig. Ha tudták volna hova készülök, nem engedtek volna el. Útlevelem volt, pénzem volt, hiszen a sátoraljaújhelyi táncegyüttes zenészeként 500 forintot kerestem, a jegy meg csak 136 forintba került oda-vissza. Még otthon Halmos Béla tanácsolta, hogy keressem Kallós Zoltánt Kolozsváron, Móricz Zsigmond utca 37.

A karácsonyi szünet első napjainak valamelyikén érkeztem meg. Hajnali fél négykor gördült be a vonat a pályaudvarra. Kutyák ugattak, köd gomolygott, ropogott a hó a talpam alatt. A csengőfrász lehetett az oka, hogy csak nagy sokára nyílt ki az ajtó.

- Hát te ki fia borja vagy? – kérdezte az öreg.

- Halmos Béla bácsi küldött.

Az öreg hunyorogva szétnézett az utcán, nem járt arra senki sem.

- Gyorsan gyere be.

Innentől el voltam varázsolva.

Később hol Zoli bácsival, máskor egyedül vagy többedmagammal jártam a falvakat, és gyűjtöttem a népzenét.

Hülyén hangzik, tudom, de tulajdonképpen sokat köszönhet a magyar néprajz és népzene Ceaușescunak. A diktatúrában az ellenállás ugyanis konzerválta a hagyományokat. A népviseletet, a népzenét, a magyar nyelvet. A Ceaușescu házaspár kivégzése után mindez eltűnt szinte egy év alatt.

Ökrös Csaba

A képen Kallós Zoltán látható a széki lakodalmas menetben 1971-ben.
Fotó: Korniss Péter