Képzeljétek, én a mai napig nem jártam Széken. Szégyelljem-e vagy sem, mindenesetre életem meghatározó élménye volt az az utazás, amit apámmal tettem 1972 őszén a Székelyföldön át Moldvába és vissza. Menet, Farkaslakán éppen akkor, szeptember 24-én avatták fel a két Szervátiusz andezitbe vésett Tamási emlékművét. Ott volt a magyarság színe-java. Zuhogott az eső, de a falusi emberek, s az életművet tisztelő költők, művészek és laikus olvasók százai egyaránt állták a sarat. Le is filmeztem, mert akkor már volt egy szovjet gyártmányú, felhúzható, szuper nyolcas kamerám! Csak a költészet nyelvén szabadna arról az útról beszélni. A táj, a beszéd szépségei, az emberek tisztasága, kedvessége, őszintesége, a kikericsmezők és bivalycsordák, az esztenák tej- és füstszagú hangulata, a néprajzi élmények mind lenyűgöztek. Pisztrángozás kézzel, marosmagyarói énekszó fülön át, a korondi Pál család korongozása lábbal, a bákói és gyimesi csángó viseletek hernyóselymei – minden egyszerre és hirtelen zúdultak rám. Felfoghatatlan volt, hogy mindez valóságos. Sok emléket felülírtak már későbbi útjaim, viszont akit sose felejtek el, az a tatárfejű csángó fiúcska Lujzikalagorban. Ajándékot vittünk egy, valamilyen szálon régebbről ismert családnak: magyar olvasókönyvet, kaszakövet, kávét, édességet. Az ember rászólt a 8-10 éves fiára románul, hogy köszönje meg. Krisztusi arcom volt akkoriban, hátközépig érő hajam, bajuszom, szakállam. Mindenesetre a fiú letérdelt, megfogta a jobb kezemet, keresztet rajzolt a tenyeremre és megcsókolta a kezem fejét. Döbbenetes volt, földbe gyökeredzett a lábam. Apám is elképedt ezen. Jártam már Zagorszkban ortodox zarándoklaton, de még ott sem láttam ilyet. Ott sem fénylett fel így a középkor hite, mint itt, Kalugerpatakán. A fiú pecsétet égetett a kezemre.

Kiss Ferenc