Sokan irigyeltek minket zenészeket, mert mi a hetvenes évek közepétől folyton utaztunk. Ahogy a Kolindát és a Vízöntőt megismerték nyugaton, kaptunk egy szolgálati útlevelet, amit ugyan minden út után le kellett adnunk az Interkoncertnek, na de hát akkor is! Jött egy meghívás Svájcból, vagy Bagdadból, esetleg a tengeren túlról, ha minden megfelelt a belügyi szervek elvárásának, szerződést kötött velünk a koncertiroda, jutalékért elintézték a vízumokat és mehettünk! A népzenészek közül eleinte csak néhányan voltunk ebben a kivételes helyzetben: Sebőék, a Muzsikás, a Vujicsics meg a Téka. A szocialista béketáboron belül is nagy dolognak számított ez. Tán még a lengyel dzsesszesek és a jugó zenekarok utazhattak lazábban a vasfüggönyön túlra.
Hogy mi is az a vasfüggöny, azt a mai gyerekeknek már értelmező szótárból vagy történelemkönyvből kell kikeresniük. A vasfüggöny nem csak egy metafora volt, hanem fizikai formában is létező, katonailag ellenőrzött kőfal-akna-szögesdrót építmény. A madár sem juthatott át rajta csak úgy. Feladata az volt, hogy a szovjet érdekszférába tartozó népeket elzárja nyugattól. Fizikai értelemben. E mellet volt egy szellemi zárvonal is persze. Elég stabilan és üzembiztosan működtették mindkettőt.
Két felejthetetlen emlékem is maradt róla. Az egyik 1975 decemberéből. A Kolinda áthatolt a falon, első turnéjának első állomására, Belgiumba tartván. Az NDK-nyugatnémet határon sosefelejtem jelenet: egy citromsárga Wartburg kombi, öt utassal, dugig megtömve személyes holmival, hangszerekkel, élelemmel – csak fejek látszanak ki belőle. A tetőcsomagtartón a kocsival azonos méretű fakoporsóban (a Bihari együttes nagybőgő tokja volt), fellépő ruhák közé bugyolálva Lantos nagybőgője. Papírok rendben. Sok mindent láthattak már azok az állig felfegyverzett katonák, vámtisztek, elhárítók és kommandósok, de ilyet még soha. Csodálattal és tisztelettel vegyes döbbenet ült az arcukon, amikor a kétütemű serpa 1,5 km/óra sebességgel átpöfögött a két világot elválasztó szűk folyosón, a sorfaluk között.
Később 1986 nyarán, nem sokkal a csernobili katasztrófa után ugyanitt még egyszer átutaztam Vasas táncosokkal. Azt a pánikszerű fertőtlenítést, amit a csotrogány Ikaruszunkkal csináltak a nyugatnémetek, megmosolyogtató volt. „Hát meg kell értenetek gyerekek, ezek félnek!” – mondta a szakszervezet képviselője – „És joggal félnek” – tette hozzá. Mitől, a sugárveszélytől? – kérdezték többen. „Nem, tőlünk” – válaszolta diadalmasan.
Kiss Ferenc
