Amikor én életemben először Széken voltam 1972-ben, akkor nem volt olyan széki, aki ne otthon készített viseletben lett volna. Persze nem lehetett csak úgy finoman odamenni. Csak vonattal lehetett itthonról elindulni, a magyar-román határ már egy beavatási szertartás volt; a találkozás a román kalauzzal, a jattolás, utána a másik vonat, döbbenetes szagok, emberek. Aztán a busz: az ember azt mondja, hogy ez már el sem fog indulni; az út, ahol mentél, ekkora kátyúkkal, a busz bele. Megálltam az ütött-kopott román busszal a főtéren, egy libalegelőn, és kicsi gyerekek fociztak kalappal a fejükön. A mai napig a szemem előtt van, ahogy fut a gyerek a labda után, lekapja a kalapot, mintha köszönne, belefejel a labdába, vissza a kalapot, és úgy tovább. Gondold meg, hogy jössz Budapestről, és ezzel a képpel találkozol: ott álltam, mint akibe villám csapott. Nem volt semmi ismerősöm, de gondoltam, a kocsmában megismerkedek valakivel, csak befogadnak egy pestit – akkor még lehetett háznál aludni, még azelőtt volt, hogy a románok ezt szigorúan megtiltották volna. Az egyik kis legényke rám nézett: "Maga honnan jött?" Mondom: "Budapestről, Magyarból". "Van-e már hol aludjon?" Mondom: „nincs”. A legényke semmit nem szólt, elporzott, és még mielőtt a kocsmába értem volna, láttam, hogy integet: "Idesanyám izeni, ho nálunk jöhetne." Elmentem ehhez a családhoz, és befogadtak. Volt egy tizenhét éves lány, lélegzetelállítóan szép, úgy tekintett rám, aki huszonegy voltam, mint a bátyjára. Másnap volt a táncház, mondta, hogy elvisz engem a táncba. Előtte beöltözött. A széki viselet még a csúnya lányt is elegáns királynővé teszi, pláne egy ilyen szépet. Kimegyek, és éppen öltözött, alig volt rajta valami, de olyan természetességgel állt ott egy pendelyben, mintha a bátyja lennék. Ennyire befogadtak. Nagyon sokáig tartottuk utána a kapcsolatot Balog Zsuzsival. Ő természetesen férjhez ment, húszéves kora előtt már szült, negyvenéves korában már nagymama volt. Sokkal érettebbek voltak ott a lányok.
Hamar Dániel
(A fotó csak illusztráció)
