Aztán sokszor átalakult a banda ezért vagy azért, de az élet ment tovább. Lantos kiszállt és elment Hollandiába vendéglátózni Krúza Ricsivel, később Dabasi átigazolt a Kalákába, végül Panyigától is meg kellet válnunk. Közben rengeteg fellépés. Nyári építőtáborok, klubkoncertek, Művelt Nép író-olvasótalálkozók, Express Ifjúsági Utazási Iroda koncertek, ORI és KISZ KB által szervezett bulik, Bolgár kultúra meghívásai, de ezekről majd máskor.
Ami egy szép történet, az a Vízöntő zenekarnak az 1973-as kelet-berlini VIT-en (a fiatalok miatt ideírom az esemény teljes nevét: Világifjúsági Találkozó) való részvétele. Magyar részről nem delegáltak volna minket, de nem tehettek mást, mert a berliniek kifejezetten meghívták ezt a formációt, mint az Orfeó zenekar utódját. Ez annak volt köszönhető, hogy előző évben az Orfeó hatalmas sikert aratott a Rote Lieder fesztiválon, a kelet-berlini Fiatal Tehetségek Házában. A koncertről az MTA Zenetörténeti Intézet munkatársai felvételt is készítettek egy UHER riportermagnóval. Ez az együttes egyetlen, korabeli koncertfelvétele Dr. Maróthy Jánosnak köszönhető.
Hű, óriási csinnadratta előzte meg az utat! Fejtágítók, rendezvénysorok, próbák, TV felvételek, riportok, cikk a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban. Külön egyenruhát készítettek a delegációnak. Öltönyt, fehér inget, lábbelit mindenki méretére!
Antall Imre, Kudlik Juli, Hofi Géza, Bergendyék, a Rajkó zenekar, a Kaláka, az Omega, mindenki ott volt! Ötven vadonás új Ikarusz busz konvojban szállított minket kifelé, lépésben. Amerre jártunk, a nép integetett, nagyobb városokban kiszálltunk barátkozni. Imre és Géza végig hozta a maga formáját, dőltünk a röhögéstől egész úton. Kint felvonulások, fogadások, koncertek, gálaprogram, ismerkedés a világ öntudatos ifjúságával, minden módon, minden nyelven. Őrület volt. Éppen akkor haldoklott Walter Ulbricht, de ez mit sem változtatott a találkozó forró hangulatán.
A Rajkós romák először gúnyolódtak rajtunk. Éreztették, hogy technikailag nullák vagyunk hozzájuk képest, asztalnál meg egyenesen meghalunk. Lendvai Csócsi Jenő volt akkor a vezetőprímásuk, aki szegény azóta eltávozott közülünk. Cikizte a hegedűjátékomat: kifigurázta a népi díszítéseket és szándékosan hamisan, nyávogva húzta, mikor parodizált. Mondtam neki, hogy rendben van, de akkor ezt játsszátok utánam, és belekezdtem egy aszimmetrikus balkáni dargába. A romák teljesen összezavarodtak. Füleltek, de nem bírták kibogarászni a ritmusképletet. Könyörületességből lassan kezdtem el játszani, ami már követhető volt nekik is. A cimbalmos így okította a brácsást a hetesnél: „kórház-kórház-esztéká, kórház-kórház-esztéká. Hallod Csumpikám? Mondogasd magadban azt, hogy kórház-kórház-esztéká… vagy esztam-esztam-keringő… ez még jobb! Esztam-esztam-keringő, ezt mondogasd! Csumpikám, fújd fel a zacskóm, ez nem igaz, hogy nem érted!” Ezek után abbahagyták a cigányok a gúnyolódást, jóba lettünk. Nem sok fellépésünk volt, de mindenütt óriási sikerünk. Egy rádiófelvételen 4-5 számot kellett eljátszanunk. Annyit fizettek érte ott, azon nyomban készpénzben, hogy nem hittünk Zsigmondi Ágival a szemünknek. Valami miatt én vettem fel a pénzt. Tán a többiek, Dabasi és Vas Jancsi a perui, kubai és chilei barátaikkal szervezték éppen az új világforradalmat, s nem volt idejük erre? Mindenesetre ennyi zsetont én addig sosem láttam egyben. Temérdek pénz volt, több tízezer forintnyi. Rohantunk is Ágival sörözni, majd a hangszerboltba. Rengeteg jó minőségű, fából készült blockflötét vásároltunk akkor össze, minden méretből. Basszusfurulyát azóta már nem is látni. Egy van tán, Gryllus Daninak, ő is ott vehette. Évek múlva mindig kihúzott a szarból, mikor egy-egy darabot pénzszűke miatt el kellett adnom belőlük.
Hát a német csajok, azok tényleg basztak, mint a legyek. Demjén Rózsi minden fellépés után egy sereg nővel tért meg a szállodába piásan, de én sem panaszkodhattam. A baj csak az volt, hogy Panyiga szemét módon mindenkinek az én otthoni, Bogár utcai címemet adta meg, a szüleimét. Így történt, hogy a fesztivál után még másfél hónapig kétnaponta állítottak be hozzánk a német szöszik. Először szokatlan volt a szüleimnek, hogy éjszaka csengetnek és Pannikát keresik, de aztán belejöttek.
Az NDK egy csoda képződmény volt. Többször is jártunk ott később, de mindig történt valami emlékezetes. Egyszer Drezdában volt egy szabad esténk. Akkor kezdődött a diszkó őrület. A szálloda bárjában irdatlan buli volt, de nem engedtek be, mert öltöny, nyakkendő volt kötelező, mi meg Zsákay Győzővel és Hasur Janival nem hoztuk magunkkal az érettségi szettünket. Mindent megpróbáltunk, hogy bejussunk, de az őrség hajthatatlan volt. Ittunk is volna szívesen valamit reggelig, meg bombázó, ledér nőkkel volt teli a hely, s az ivararány meg nekünk kedvezett. Be kellett jutnunk valahogy. Elkaptunk ott egy pincérlányt, akinek elmagyaráztuk a problémánkat. Mosolyogva elkezdett méricskélni minket. Vál szélesség, karhossz, nyak mérete, majd türelmünket kérve, eltűnt. Öt percen belül potom pénzért hozott nekünk három zakót, három nejloninget és ugyanannyi pszichedelikus színű nyakkendőt, előre megkötve – kölcsön. A WC-ben átöltöztünk és leadtuk a saját ruháinkat. Hajnalban meg tök mákosan néhány csajszi kíséretében visszaöltöztünk egy időre a sajátunkba. Ilyenek a profik!
Kiss Ferenc
(A fotókat innen kölcsönöztük, köszönjük!)
