Nem vagyok rá büszke, hogy voltak hűtlenkedéseim. És olyan kudarcaim is a hódításban, hogy arról kódultam! Csak nagyon halkan, (zárójelben) elmesélek egy eddig titkos történetet.

Egy nagyszabású táncos produkcióban vettem részt, én írtam a darab zenéjét. Gyönyörű, hamvas táncos lányok is szerepeltek a darabban. A próbákon észrevettem, hogy az egyik szép hangú, már nagykorú (!) kislány gyakran mosolyog rám. Volt köztünk vagy negyven év korkülönbség, de mit számít az ilyenkor? Felbátorodtam. A Kodály-módszer lényege egyébként is az – mondta egyszer Ökrös Csabi barátom – hogy legalább ötven évvel fiatalabb nőt kell elvenni feleségül. Szóval az adrenalin magával ragadott. A nevét tudtam a leánykának, így hát a FaceBook-on a következőket írtam neki:

„De jó lenne tudni, hogy ki vagy te! Honnan jöttél, miért és merre tartasz? És honnan ismerhetlek? Az indiai Pandzsab tartományból 2000 éve, vagy a magyarok valamelyik régi szálláshelyéről? Dul alán király egyik leánya volnál, esetleg Kleopátra valamelyik udvarhölgye? Az biztos, hogy már találkoztunk valahol. Ne érts félre! Úgy érzem, egy tehetséges, fegyelmezett és művelt lány vagy. A szemed mintha idők mély kútja lenne, és olyan érzékenyen reagálsz mindenre, mint az ősasszonyok. Ritkán találkozom ilyennel. Lenne kedved egyszer beszélgetni velem? Ne félj!”

Kisvártatva jött a válasz:

„Túlzásnak érzem, amit írt. Nem gondolom, hogy ez bárhogy is helyénvaló lenne.”

Puff egy gyomros! Szelíd, megsemmisítő üzenet.

Akkor jöttem rá, hogy Kisferi vagyok, híres gondolkodó muzsikus, nagyszerű fickó. Na és akkor mi van?

Kiss Ferenc

Mikor Sebő Feri és Halmos Béla néhány társukkal hosszabb időre vendéglátózást vállaltak egy tokiói magyar étteremben még 1973-ban, akkor keringett népzenész-néptáncos körökben ez a rosszmájú megjegyzés, hogy szép dolog Feriék küldetéstudata, de azért azt se feledjük, hogy „a muzsikusnak dalból van a telke”. Szegény megboldogult Pallagi Pali prímás barátom mesélte ezt nekem, még valamikor a kilencvenes évek elején. A mondás egyébkén szellemes kiforgatása a múlt század első felében élt ­– azóta is töretlenül népszerű nótaszerzők –  Kola József és Fonó Frigyes híres dalcímének: „A muzsikusnak dalból van a lelke”. Jót derültem akkor ezen, de csak negyedszázaddal később jutott újból eszembe, amikor egy könyvet kezdtem el írni. Továbbra is nagyon tetszett, mert jól kifejezi azt a gondolkodásmódot és derűt, ami a „népi agyak” egymásnak mesélt történeteit jellemzi. Így végül ezt választottam a kötet címéül is.

Kiss Ferenc

Igen! Utólag elmondhatom, hogy minden kín és nehézség ellenére gyöngyéletem volt és van ma is. Hol is kezdjem? A muzsikus lét kiváltságot jelentett sokunk számára. Hogy csak egy példát említsek, a jász Mihályi Jóska táncos barátom mondta egyszer egy Vasas próba előtt, hogy „ma jön a zenekar, szüzet kell áldozzunk”. Kétségtelen, hogy jelentett némi előnyt a lányoknál, ha jó nevű muzsikus voltál. De azért így is volt rengeteg munka és kudarcélmény, főleg a felfeslett szálak elvarrásánál.

Az is óriási előny volt, hogy nem volt más munkánk, csak a zene. A magunk urai voltunk. Állandó mozgásban, ami persze átlag feletti toleranciát igényelt részünkről.

Hamar elköltöztem otthonról, alig húszévesen. Nem tudott már apám beleszólni az életembe, csak ha anyámmal zsarolt. Szegény Anyán csattant az ostor mindig, mindkét irányból. Volt saját keresetem, saját albérletem, ahol a nemesi származású szállásadóm – Szilassy-Bajka Gyula bácsi a Rózsadomb tetején – hetente ha egyszer látott. Mikor már nagyon kimerültem, vagy ha nem volt kedvem máshol éjszakázni. Aztán 1974-ben, Goriziában berobbant az életembe a sírig tartó szerelem. Jött Deutsch Irén, akivel azóta együtt élünk, icike-picike megszakításokkal. Egyszerűen nem tud tőlem megszabadulni, bármilyen rossz fát teszek is a tűzre. Szóval hozzá költöztem. Goriziával senkit sem szeretnék megtéveszteni. Nem olasz lány ő, se nem szlovén. Egy sokat nélkülöző, nagyszerű nő a budapesti gettóból. Nem is zsidó, hanem az apja révén sváb, anyja után pedig színmagyar. Mert van ilyen! Nem genetikai, hanem lelki alapon. A Bihari együttesben táncolt gyerekkorától fogva, és egyszerűen megmételyezett engem azon az észak-itáliai utunkon. A mélybarna tekintetével, a kedves mosolyával, illatával és… nem sorolom tovább.

Kiss Ferenc

Mint zeneszerző muzsikus és szövegíró, több mint négy évtizedet töltöttem el népzenészek között. Már a 70-es évek elején felfigyeltem arra, hogy közöttük milyen elevenen él még a mesélés, anekdotázás hagyománya. Hosszú utazások során, előadások utáni kötetlen, felszabadult együttlétek során, próbák szüneteiben, nagy fesztiválokon, táncházakban, vég nélkül tudják mesélni a megtörtént, vagy „majdnem így történt” eseteket, óriási derültséget és érdeklődést keltve. Tele humorral, nyelvi ízzel, iróniával és szeretettel. Ezek az idők során szinte folklorizálódó elbeszélések megérnének egy átfogó néprajzi tanulmányt is, nem mellesleg ennek a kultúrkörnek a speciális szleng-szótárát is érdemes lenne összeállítani! Én csak arra vállalkozhatom, hogy az általam hallott, vagy olvasott történeteket kicsit átdolgozva, blogomban olykor közreadjam. Sok közismert személyiség is megszólal majd, de leginkább a Vízöntő, Muzsikás, Kolinda, Sebő, Téka együttesek zenészei, a „nagy öregek”. Fontosak ezek a történetek, mert hűen tükrözik a kort, amelyben születtek, a népzenészek mentalitását, életmódját, a műfaj külföldi sikereit, és – bizonyos időkben – hazai elhallgatottságát is. Kirajzolódik belőlük az elmúlt század sok magyar problémája, és magyarázatot nyújtanak a mai fiatalság számára számos érthetetlen, felfoghatatlan jelenségre, eseményre. Fajsúlyuk, tanulságaik és igazságalapjuk miatt, jóval értékesebbek a hétköznapi pletykáktól, de abban hasonlítanak, hogy a történetek tovább élnek, továbbmesélik őket, variálódnak.

Kiss Ferenc