Kultuszfilmmé vált nálunk is az Elfelejtett ősök árnyai (1964) és a Fekete tollú, fehér madár (1972). Mindkettőnek olyan elementáris folklór ihletésű zenéje van, amilyet előtte még nem hallottunk. Ezekben a filmekben láttam először havasi kürtöt és kis, hordozható cimbalmot. Megtudtam, hogy a Felső-Tisza vidékén élő ruszinok, huculok és románok is használják ezeket. Minden nyáron legalább egy hónapot Kárpátalján, a nagyszüleimnél töltöttem, így hát 1970-ben felvitettem magam egy péterfalvi rokonommal, Benkő Tihamérral Técső fölé, mígnem Taracközön áthaladva meghallottam azt a zenét, amit ezekből a filmekből ismertem. Isteni gondviselés: pont szombat volt, éppen lakodalom. Ismeretlenül beállítottam a lakodalmas házhoz. Csodabogárként, szakállasan, hátközépig érő hajjal, mint egy garabonciás. Köszöntöttem a gazdát, bemutatkoztam és engedélyt kértem arra, hogy nézelődjek, hallgassam a zenét, és hangfelvételeket készítsek. Ruszinok voltak, többen közülük tudtak magyarul, de udvariasságból oroszul igyekeztem magam megértetni. A gazda meg szinte az egész násznép szeretettel fogadtak, vendégük lehettem. Egy técsői zenekar húzta-vonta, csépelte, duhogta a zenét tánc alá. Azonnal lenyűgöztek. Kimentem a kocsihoz és közöltem a kísérőmmel, hogy én maradok. Menjen haza, nyugtassa meg nagyanyámat és a családot, két nap múlva otthon leszek. Ne féltsenek, hiszen már elmúltam tizenhat éves. A Csernavec fiúk muzsikáltak. Még az apjuk, Mányu hegedült, a villámkezű. Ő volt az utolsó azon a vidéken, aki mindent tudott a rutén-román-zsidó-cigány zenefolyamok természetéről, egybefolyásáról, keveredéséről. Egy torz felvétel őrzi játékát, amit ha Jimi Hendrix hallott volna, még ma is élne. Jóska harmonikázott, Misu cimbalmozott, az unokaöcs, Gyuri dobolt. Na, ott határoztam el, hogy én szerzek egy ilyen zsidó hangolású kiscimbalmot. Sok kalandom volt a két nap alatt, de most csak a hangszerekre koncentrálnék, majd máskor elmesélem ezeket.

Szóval, keresztanyám szólt valamelyik újlaki cigánynak, tán az egyik Murzsának, aki éppen valamelyik resztoránba muzsikált a Kárpátokban, hogy kerítsen egy ilyen kis cimbalmot és hozza el Péterfalvára. Ezzel nem is volt semmi baj, tisztes jutalékért korrekten leszállított Aknaszlatináról egy szép, régi hangszert. De vajon hogy viszem át a határon, ez volt a kérdés. Akkor még az utasforgalom kizárólag a csapi állomáson zajlott. Már előző éjszaka helyet kellett foglalnunk a váróteremben, mert ha kinyitották hajnalban a vámolásra szolgáló hatalmas hodályt, iszonyú tülekedés indult meg. Úgyhogy a kiscimbalom zsákban, magnó az oldalamon, sporttáska a földön. Így várakoztam a jellegzetes szovjet ubornaja (guggolós WC), pacsuli- és savanyúcukor-szagú, fülledt éjszakában. Reggel öt körül nyílt az ajtó és a megindult tömeg egyszerűen odasodort egy kegyetlen vámos elé. Fel kellett mindent pakolnom a pultra. Legelébb a zsákom érdekelte, mert az csak úgy csengett-bongott, amikor letettem elé. Mondtam, zenész vagyok, ez nagyapám cimbalma, én örököltem. Na továris – mondta –, ehhez akkor bírósági papír, végzés kell, hogy kivihesse az országból. Van ilyen? Nincs, de szerzek majd. Akkor ez addig marad. Aztán a magnóm érdekelte, de azon a szalagot még előző nap az Очи чёрные (Ocsi csornije = Fekete szemek) című, világhírű orosz románchoz tekertem, hogy lehetőleg ne az ugocsai parasztasszony történetébe hallgasson bele, aki az mesélte el éppen elég indulatosan, hogy mit vettek el tőlük az oroszok, mikor felszabadították őket. Ez tetszett a vámosnak. Tovább tekertette velem, ott meg a kijevi katonazenekar szovjet munkásmozgalmi dalokat játszott. Ezt megúsztam, de a cimbalmot ki kellett vinnem azon az ajtón, ahol bementünk, és vissza kellett adnom a várakozó rokonoknak. Az akció nem sikerült.

Később, tán rá egy félévre hozta át egy áttelepülő a hangszert Kárpátaljáról. Emlékszem, még Turára kellett érte mennünk. Azonnal felhangoltam és azon született meg pár óra plöntyögés után a Rabének főtémája: Imhol kerekedik…

Kiss Ferenc

Én annak ellenére, hogy „örökös takarásban” (ez Kiss Feri barátom megfogalmazása) dolgoztam egész életemben, elég sok elismerést kaptam: Népművészet Ifjú Mestere kitüntetés 1980-ban, Röpülj páva televíziós népdalverseny első díja 1981-ben, Liszt Ferenc-díj 2000-ben, Alternatív Kossuth-díj 2010-ben, s a Magyar Kultúra Lovagjává választásom után egy évvel megkaptam a Kossuth-díjat is. Ez utóbbit azért is tartom kiemelkedően fontosnak, mert sajnos mára az országkép alakítás egyik legfontosabb elemévé a népies műdalt és a Mága-show-kat emelték, s jó szembesülni azzal, hogy a népzenét is értékelik valamelyest.

Már régóta (vagy talán mindig is így volt?) az jellemző ránk, magyarokra, hogy az értéket sosem időben fedezzük fel, de ha mégis, akkor sem becsüljük meg. Nem vesszük észre adott esetben pl. egy művész huzamosan kiemelkedő szakmai teljesítményét, példaértékű emberségét. Erről persze tudatosan gondoskodik hol a hivatal, hol a politika vagy a média, gyakran a három együtt. Főleg, ha valaki nem a tülekedős fajtából való és eleve kisebbségi létből, óriási hátránnyal indul, könnyen beelőzik mások az elismerés terén. Nekem például mindenért dupla annyit kellett dolgoznom, kétszeresen kellett hinnem ahhoz, hogy elismerjenek.

Egy barátunk jóvoltából, névházassággal települtem át Magyarországra, mert mint tudjuk – ha máshonnan nem is, Janics Kálmán A hontalanság évei c. könyvéből –, Csehszlovákiában nem volt rózsás akkoriban a magyarság helyzete. Mihelyt lehetett elváltam, és megkaptam a magyar állampolgárságot is. Ez a tortúra már önmagában megalázó volt. Párommal, Repiszky Tamással azonban mindvégig kitartottunk egymás mellett. Még később is, évekig nyomoztak utánunk, albérletünket, majd pilisszentlászlói házunkat többször is átkutatták. Külföldi meghívásaimat az Interkoncert munkatársai a szemétkosárba dobták, vagy átpasszolták kedvenceiknek. Így hát sokáig kimaradtam a jóból. Egyszerűen kihagytak. Áskálódtak is ellenem sokan, fúrtak ahogy csak tudtak. Ennyit röviden az „örökös takarásról”.

Ha mi nem is érezzük magunkat másnak, érzékeljük, hogy mások másként kezelnek bennünket. S végül elhisszük magunkról, hogy kevesebbek vagyunk. Biztosan azért, mert odaát élni mindig csak korlátozottan lehetett. Az első pofon akkor ért, amikor nem mehettem el egy külföldi jutalomtáborozásra, mert magyar anyanyelvű voltam. Ezt kerek perec meg is mondták! A palócságom volt a másik hátrány… A palócos gondolkodás, az egészen más. Még a humorérzékem is más volt, mert a vidék, ahonnan származom, a legzárkózottabb. Otthon a csend is nagyobb. Beszédesebb. Ami gátlás, görcs volt bennem, azt a dal oldotta fel. Magyarországon nehéz volt a beilleszkedés, a kollégiumban cseh lánynak tituláltak. Azóta már minden átértékelődött. Most már tudom, hogy sok szlovák van, aki hasonlóképpen gondolkodik, mint én. Aki a saját kultúráját szereti, az nem tudja bántani a másikét… Az én magyarságom legbelül van, mert ez szubjektív és a legszentebb dolog. Inkább dalolok róla. Szerintem minden magyarnak élnie kéne néhány évet kisebbségben, hogy megízlelje, hogy milyen is az.” 

Szvorák Katalin

Méhészetről beszélgettünk Hazug Pistánál, amikor eszébe jutott, hogy volt egy szorgos méhecskéje, ami egy napon eltűnt. „Összekerestem az egész Romániában, amikor már feladtam a keresést, s jöttem hazafelé, a vonatból megláttam a regátba, hogy egy ökör mellé bé vót fogva. Hamar béhúztam a vészféket, s leszöktem a vonatró. Odamentem a paraszthoz, kettőt lesiritettem neki olyant, hogy a fődbe harapott. Kifogtam a járomból, s hazahoztam. Annyira belévágott a járom a nyakába, hogy négy lovat kellet elaggyak egy kicsi doboz kenőcsért. De ez mind kicsi beszéd, hé.

Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen!”

Berecz András

Táncegyüttessel utazni bevett szokás volt. Egy táncegyüttesnek a szakszervezet – a párttal karöltve – elintézett mindent hivatalból, és mehetett a menet. Utólag azért derültek ki érdekes dolgok. Megtudtuk, hogy a Bihariban egy ártatlan, arany, jópofa, melegszívű embert bízott meg a BM annak idején, hogy tegyen jelentést ezekről az utakról. A szakszervezeti bizalmin kívül tehát még legalább egy ilyen ember volt közöttünk, aki aztán később, megmutatta nekem a füzetét, amibe a feljegyzéseit piszkozatba készítette. Kiderült belőle, hogy soha nem ártott senkinek. Megzsarolták, mert imádta ezt az egész közeget. (Egyébként a Ganzban dolgozott.) Neki ez szabadság-lehetőség volt. Elengedték munkából, ha napközben volt fellépése a Biharinak, és elengedték külföldre is. Voltunk kint három heteket is néha. Elég hosszúak voltak ezek a táncos kintlétek, és neki ez így megérte.

Amikor viszont zenekarként adtuk be az útlevélkérelmet, az baromi hosszú procedúra volt. Végül kaptunk egy-egy kék színű szolgálati útlevelet, amit az Interkoncert magánál tartott. Csak akkor lehetett kivenni, ha ők szerveztek turnét és a BM engedélyezte az utat. A maguk jutalékáért (úgy emlékszem, a bevétel 15%-a volt) megszerezték a vízumokat is. Egyébként a bevétel 75%-át haza kellett hozni, forintosítani. Kint csak a 25%-át költhettük el.

Mi nem jattoltunk soha, mégsem emlékszem olyanra, hogy valaki bármikor is azt mondta volna, hogy nem, erre nincs lehetőség! Amikor a Kolindából kiszálltam: 1976 januárjában, egy ideig csak a szakszervezet berkein belül utazhattam. Azt tudom, hogy amikor az új Vízöntő formáció is elkezdett önállóan utazni, bejáratott módon ott volt a kék útlevelünk. Összeszedtem és bevittem a kérelmeket, vittem a meghívó levelet (amit ők is megkaptak, csak néha letagadták) ők pedig indulás előtt néhány órával kiadták az útleveleket. Más kérdés, hogy nem intéztek el mindig mindent. Egy olasz koncert után két nappal például Spanyolországban kellett játszanunk, de nem volt francia átutazó vízumunk, mert nem gondoltak arra, hogy át kell szelnünk Franciaországot keresztbe, hogy odaérjünk. Bevittünk egy lemezünket Milanóba, a francia követségre, és elkezdtünk kunyerálni. Így adták meg az átutazó vízumot, és így tudtuk elérni a koncertet Barcelonába. Hihetetlen trehányul, slendriánul intézték a menedzsment-részt, bár menedzselésről valójában nem beszélhetünk, hiszen mi leveleztünk le mindent. A meghívás így viszont némi torzítással érkezhetett hozzájuk, mert ha tíz koncertünk volt, abból csak hatot jelentettünk be.

Egyik barátom kedvese a Hungarotonban dolgozott, és közös büféjük volt az Interkoncert alkalmazottaival a Vörösmarty téri üvegpalotában. Ő mesélte, hogy állítólag Pencz Zsoltnak, az impresszáriók vezérének ez volt az állandó dumája: „nem sok mindent tudok elintézni, de sok mindent meg tudok akadályozni.”

Hát így, ilyen cinikusan rendezkedett be a hatalom, amit mi tartottunk el.

Kiss Ferenc

Felnőttem, hegedűsként beléptem a Vízöntő zenekarba és mindennél komolyabban kezdett érdekelni a népzene. Több hangszeren meg kellett tanulnom, így lettem észrevétlenül hangszergyűjtő is. Annak is az a fajtája, amelyik játszani is tud mindegyiken.

Essen szó a hangszereinkről. Végül is belőlük élünk, velük keressük meg a telkünk árát! Mindegyiknek külön meséje van.

Egy ifjú népzenész ma bemegy a boltba és vesz egy tekerőlantot, vesz egy kobzát, vagy hosszifuruglát, dudát, tilinkát, amit akar. Elképzelni nem tudja, hogy volt olyan idő, amikor ezeknek egyenként utána kellett menni, rábeszélni a világvégi muzsikust, hogy adja el, becsempészni az országba, s aztán napokon, heteken, hónapokon át kísérletezni, farigcsálni, hogy jól szóljanak. Ehhez megszállottság kellett, nem elég a kedv és a tehetség.

Gyerekkoromban nagyapánktól kaptunk a húgommal egy-egy Weltmeister tangóharmonikát. Az övé fehér volt, az enyém vörös. A mai napig megvan. Aztán furulyát is kaptunk, majd kamasz fejjel egy héthúros szovjet gitárt könyörögtem ki keresztanyámtól. Majd később egyik karácsonyra citerát kértem, azon is megtanultam. Talán nem véletlen, hogy 1970-ben, első népzenei gyűjtésem során Kárpátalján az Akli hegyen megvettem első falusi adatközlői hangszeremet, egy vályú citerát. Szilvafából volt kivájva, és hamis volt az érintő sora, de már akkor éreztem, hogy ez egy muzeális darab. Nem láttam még ilyet előtte. Ezen végül soha nem játszottam sem színpadon, sem hangfelvételen, de az unokaöcsém jót derült rajtam, amikor próbáltam használható állapotba hozni, s az arcomba vágott egy húr, majd kiütve a szememet. Megvan! Pupcsik Bertalantól vettem ezt a citerát, aki néhány pohár borocska után kitűnően énekelt is.

Próbálok időrendben haladni. A következő emlékezetes beszerzés egy tekerőlant volt, 1976-ban. Panyiga épp elment a Vízöntőből, addig ő nyenyerézett. Kellett egy hangszer. Tudtam, hogy Lantos Iván megrendelt Bársony Mihály bácsitól egyet, csak mivel annak idején megszaporodtak a mester fellépései, nagyon lassan készült el. Gondoltam egyet, s kitűnő ritmusérzékkel elutaztam Tiszaalpárra. Jókor érkeztem, elegendő pénzzel. Mihály bácsi éppen akkor rakta fel rá a maga sodorta bélhúrokat. Örömmel fogadott, már találkoztunk többször előtte. Beszélgettünk, tanítgatott, hajtottuk a kereket vagy két órán át. Mikor mondtam neki, hogy ezt a lantot én most elvinném, ravaszkásan mosolygott és azt mondta: „Hát, Lantos úr akkor erről a hangszerről lecsúszott. Ha tényleg szüksége lenne rá, majd csinálok neki másikat.” Kifizettem, elbúcsúztunk, hazamentem és azonnal elkezdtem gyakorolni rajta egy baranyai kolduséneket.

Máriagyűdi nagy körtefa,

Be sokszor jóllaktam rúla.

Leesett a csizmám megálljatok,

Visszamegyek érte, megvájatok.

Ó, boldogságos Szűcs Miska!

Csak a szárát fordítsd vissza. 

Kiss Ferenc

Nemrég hótt meg Hazug Pista, az igazmondó gyergyószéki tanítómesterem. Az emlékére felidézek néhány történetét. Most nem azt mondom el, amiben a bársonyos viperák lepotyogtak az égből, vagy amikor a rókát úgy megijesztette Hazug Pista, hogy az „jettibe” kiugrott a bőréből, így nem kellett megnyúzni, nem ejtek szót a szárazságbeli halakról, melyek kétéves korukban sem tudtak még úszni… Most tényleg olyat mondok, amit csak én hallottam tőle. Nekem így mesélte, itt essek össze, ha másképp mondom.

Tudtátok például, hogy Hazug Pista még remetesége előtt jóval, kommandós iskolában járt Jurij Andropovval, mi több, padtársa is volt, s a szupertitkos csapatból múlt évben meglátogatta őt egy nagykutya, s elárulta, mire számíthatunk ebben az esztendőben. Még szerencse, hogy elmúlt 2008, mert az olyan esztendő volt, hogy az egy jón kívül mindent csinált. Én már eltöltöttem a kéthetes kort, láttam valamit életemben, de a negyvenhetes esztendő sem volt ennél rosszabb. S hogy mi jön ezután? A pénz lesz a veszte az emberiségnek, ezért van a kanális, s dolgoznak a feketelyukon.

Igaz kell legyen az is, mert ő mondta, hogy mielőtt még összekülönböztek volna Ceauşescuval, s kikergette a házából „távozz innen, te mocskos kommunista” felkiáltással, jó cimborák voltak.

Főnökeimnek azért nem tetszettem – mesélte –, mert nem őket, hanem egyenesen engem keresett Ceauşescu, ha szórakozni akart kedvire, s nyugodtan pihenni, szabadulni a kísérő szekus bandától. Tudta, hogy nem kell féljen, mert jó a szemem, szerszámom is van, tudok parittyázni, hogy megvédjem, s őt a legyek mellettem meg nem csípik. Jól szórakozott, de soha nem igényelte, hogy menyecskét hozzak neki. Bezzeg az idevaló párturak! Náluk általános dolog volt a fehérnép. Olyan is volt, hogy kijöttek a hölgyikékkel szarvasbőgésre. De jött a parancs, az elvtársak mentek, a fehérnépek reám maradtak. Meglógtam tőlük, mert egyiküket nem állhattam semmi formában: hosszúra volt a körme festve, s azt hitte, hogy ő Krisztus urunk gyermeke. Hát otthagytam vagy öt napra a vadászházban, boldoguljanak, ahogy tudnak. Volt ott bőgés. De az ördögöt nem lehet lerázni, mikor annak két hete volt, újra megjelentek. Akkor kivittük a Vit-havasba. Megszöktem én is napszentületkor, az elvtárs is, s aztán másfél nap kellett, míg a tűsarkú cipőben, vékony öltözetben, hóban Gyergyóig beevickélt a két dáma.

Visszatérve még a fontos dolgokra, megmondták nekem, hogy mi következik.

Egy szó, mint száz, az én véleményem nem jó. Nyárderek után olyan valakivel beszéltem személyesen, aki a kanálison a feketelyuk dolgával foglalkozik. Ő a főkutya ott. Sok ideje nem volt, fél órát késett nálam. Azt mondta nekem, december-januárban, ha a műszerek tökéletesen dolgoznak, s tévedés nem történik, bármikor megcsinálhatják, lesz itt lyuk, biztos. Tartok tőle, nem lesz ennek jó vége, mert én minden vallást szeretek, de a kárvallást az úristennek se. Rezzen a kezem, írni nem tudok, de olvasni igen, mint kettő más, s a sorok között is ott van, hogy dolgoznak a nagykutyák. Isten őrizzen, mi lesz itt. Megjósolta egy barátom: az ezredforduló táján oda fog jutni az emberiség, hogy önmagának se lesz ura. Ne csodálkozzunk a világválságon sem, ez az előszele. A pénz lett az ember ura. Gondolják csak el, az emberiségnek egy bizonyos része köbméterben méri a pénzt. Pedig van egy élettörvény, s ez tiszta: senkit pénzzel nem temetnek, se pappal, csak földdel. A pénz lesz a veszte az emberiségnek, ezért van a kanális, s dolgoznak a feketelyukon. Jobb, ha nem is tudjuk, mi van a feketelyuk mögött. Essen, havazzon, csak rossz idő ne legyen, s adja az Isten, hogy a nagykutyák elkerüljenek, s mi évtizedek múlva is találkozzunk.

Berecz András

A fotó Andrei Pandele munkája.

Az 1989-es Ősz az idő angol változata, a Blues For Transylvania már a harmadik lemez volt, amit Joe Boyd legendás producer adott ki Hannibal Records nevű kiadójával Angliában.  Ennek az volt az érdekessége, hogy a hátsó borítóra tett egy térképet és írt egy szöveget a romániai falurombolásokról, ami nagyon kiverte a biztosítékot. A románok először Magyarországon tiltakoztak, hogy ez micsoda, de persze nekünk semmi közünk nem volt hozzá, aztán tiltakoztak Joe Boydnál is, aki meg körberöhögte őket. De Sebestyén Mártival én már korábban is kivertem ugyanígy a balhét, amikor a nyolcvanas évek közepén koncerteztünk Londonban és egyszer a BBC-n beszéltünk ezekről a falurombolásokról. Ezután a Buckingham Palace-ból is felhívtak a szállodában, hogy mondjuk el, mi is ez pontosan. Erre körülbelül fél évre Nürnbergben léptünk fel a mesterdalnokok fesztiválján, amikor odajött egy fickó azzal, hogy „engem felhatalmaztak ennek közlésével: ha kedves az életed, akkor nem mész többet Romániába.” A Securitate embere volt. Azt mondta, neki csak ennyi a joga, hogy ezt elmondja és hogy őt is figyelik, hogy elmondja-e, aztán elment. Innentől én hat évig nem mentem Erdélybe. 1990-ben a Ceausescu-rendszer összeomlásának napján, december 22-én mentem újra először.

Hamar Dániel

El kell mondjam, hogy honnan az én zeneszeretetem.

Megrendítő hatású esemény volt az életemben az első hangverseny, az Aranybikában. Nem volt akkor még televízió, a rádión is csak éjjel hallgatta apám a Szabad Európát, úgyhogy négyéves koromig én ilyet nem tapasztalhattam. Mígnem Anya nagy merészen elvitt egy koncertre. Félt, hogy nem bírom ki az estét, pedig számára ritka lehetőség volt, hogy éppen kifoghatott egy zseniális orosz hegedűst. Bizton emlékszem, hogy az egyik Ojsztrah volt, mert még sokáig Osztráknak emlegettem, mivel annak volt értelme. Az, hogy ukrán származásúak voltak, az akkoriban senkit nem érdekelt. Minden szovjet orosznak számított.

Hát, ami igaz, az igaz: rosszul indult az este, mert mindennél jobban gyűlöltem beöltözni „elegáncsosba”. Lakkcipő, gombolt ingnyak, propeller…hű, de utáltam! A kényszerűséget legyőzte azonban a kíváncsiságom, mert Muzsikus Péter kalandjainak – amiből drága nagyanyám rendszeresen felolvasott esténként – utána szerettem volna járni. Mi igaz belőle? 

Jól döntöttem. Már maga az épület belseje, a csillárok, szőnyegek, s az óriási publikum, a színpad hangulata lenyűgözött. Aztán a rengeteg muzsikus, ahogyan sorban elfoglalták a helyüket. Talán itt fogtam fel a rend fogalmát is. Ezek valami harcba készülnek, csatasorba ülnek, kezükben fényes fegyverekkel – gondoltam. Aztán kijött a hadvezér, legfőbb generálisával. Hihetetlen izgalom lett úrrá rajtam, melyet a közönség ovációja és tapsa, s az utána hirtelen támadt pisszenés nélküli csend még tovább fokozott. Pálcaütésre indult az üstdobok sortüze, a trombiták reze égzengést, a nagybőgők és csellók földindulást keltettek. Patakokban, majd hömpölyögve folytak a hangok. Halk vezényszóra néha a hegedűs egyedül támadt a GONOSZRA. Fortélyosan cicázott vele, elterelte a figyelmét, hogy aztán lecsapjon a sereg. Néha az volt az érzésem, hogy az életét is kockára teszi. Gyakran a zenekar fedezékében is igazi hőstetteket produkált. Több szakaszban dúlt a harc. Hol visszavonulót fújva, hol támadásba lendülve.

Kifűzött cipővel, kigombolt ingnyakkal néztem a terepasztalt, lankadatlan figyelemmel.

A győzelem nem maradhatott el. Diadalmas hangorkán jelezte, hogy nyertünk.

Anya ölében aludtam hazafelé a villanyoson.

A családi legendárium még annyit jegyzett meg az eseményről, hogy másnap faggattam nagyapámat, mitől ilyen csodadolog a hangverseny. Állítólag ezt válaszolta:

„Majd megérted Ferkó fiam. Ez egyszerű fizika, az Isten ilyenkor szóba áll velünk.”

Hát akkor – de lehet, hogy valamivel később – eldöntöttem, hogy fizika ide, vagy oda, ebből a beszélgetésből én nem akarok kimaradni.   

Kiss Ferenc

Ez az eset velem és Galagonya Miklós barátommal történt meg.

Eldöntöttem, hogy kimegyünk Bukovinába román népzenét gyűjteni. Még biztos nem járt ott senki emberfia Magyarországról. Miklós felbérelte az öccsét, Gábort, aki végül is lelkesen vállalta, hogy végig vezeti a használtan vett Subaru kombi terepjárómat. Gábor behozhatatlan előnye bármelyikünkhöz képest, hogy nem iszik alkoholt, és nem fárad el, mindent kibír. Itt jegyzem meg azt, hogy autóm az volt, de jogsim soha. Néha vezettem azért, de csak részegen. Negyediknek elhívtuk Szilágyi Palit, hogy legyen köztünk egy románul is jól beszélő falukutató. Meg amúgy is szerettük a társaságát, jó beszédű, szellemes srác. Sarki rókát tenyésztett éppen akkor, és fontolgatta ő is az áttelepülést.

Becéloztuk Szucsávát és isten neki fakereszt! Három kalandos nap után landoltunk egy faluban, ahol jó szopilkás (furulyás) emberek nőttek, mint a gomba. Összetrombitáltuk a zenészeket a kultúrba. Dobos, trombitás, harmonikás, hegedűs, furulyás. Rendesen játszottak, tudtak több száz dallamot. Az volt a bajuk, hogy egy idő után nagyon unalmasak voltak, a másik meg, hogy a furulyás olyan süvítve, olyan magason és hangosan csicsergett állandóan, hogy egy idő után bele lehetett bolondulni. Pali, a tolmács is kezdett kifáradni. Én egyre lassuló alapossággal próbáltam kihozni a zenészekből, amit lehet, de ahogy telt az idő, úgy drágultak az adatközlők. Hát ezt még akkor eljátsszuk, de csak ennyiért, amazt meg annyiért, vegyünk cigit nekik, hozzunk piát nekik, valamit kéne enni is… Szállásunk meg nem volt. El kellett indulnunk, de ők meg nem akarták abbahagyni a muzsikát. Elkezdődött egy huzavona, hogy még ezt vegyem fel, meg hogy adjam nekik ajándékba a magnót. Pali nem bírta már tovább. Felpattant és románul leüvöltötte a furulyás fejét. Csak álltunk hüledezve. Szerencsére addigra már összepakoltuk a technikai berendezéseket, elraktam a jegyzeteimet és indulásra készen voltunk. Megfagyott hangulatban, búcsúzkodás nélkül hagytuk ott a falut. A románok is lemerevedtek. A kocsiban engedtünk fel, mikor megkérdeztük Szilágyi Palitól, hogy mégis mit ordítozott ott románul. Ezt: „Hát azt hiszitek bazmeg, hogy ez jó amit csináltok? Hát ilyen szart nálunk még a kétéves pulya se szokott játszani. A dobos csapkod, mint hal a szatyorban, a furulyás meg csak süvölt, mint egy öngyilkos! Alászolgája!”

Hát, ezen kacagtunk Sepsiszentgyörgyig. Egész éjszaka úton voltunk, de még álmunkban is ezen nevettünk.

Kiss Ferenc

A képen egy moldvai furulyás látható, a képet innen kölcsönöztük.

Mi azt gondoltuk, hogy az ellenzékiséghez bizonyos szintű rang, ismertség, népszerűség kell, és mi ezt még nem vívtuk ki. Annak, hogy az ember egy szobában ellenzéki verseket ír magának, nincs sok értelme. De mikor elértünk egy bizonyos népszerűséget, akkor a hatalom tudatosította bennünk, hogy ellenzékinek tart minket, anélkül, hogy mi ezt külön kértük volna tőle. Akik már előttünk ellenzékinek számítottak, például Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Nagy László, figyelmeztettek minket, hogy mire számítsunk. Az értelmiségnek ők voltak a népies irányhoz sorolt része, akik nagy örömmel nézték a táncházmozgalmat, és ismeretségbe is kerültek velünk. Ők magyarázták, hogy előbb-utóbb a hatalom majd ad fricskákat, hogy jelezze, hogy ő itt az úr. Mi nevetve mondtuk, hogy hát ez velünk nem fordulhat elő, mert arra, hogy széki lassút játszunk az FMH-ban, senki nem fog odafigyelni.

Utána, ahogy múltak az évek, és elkezdtünk külföldre járni, sőt, kint is megjelent lemezünk, üzent a hatalom, hogy coki. Nem tisztességesen csinálták, nem az történt, hogy behívott valamilyen pártkorifeus, mondván hogy „Maguk kérem szépen ellenzékiek, és kussoljanak, különben baj lesz!”. Ilyen nem volt, nem ezek voltak a kommunikációs eszközök, hanem mondjuk aljas és tisztességtelen pletykák terjesztése. Ez ördögi módszer, mert nem tudsz ellene védekezni.

Az sem volt véletlen, hogy amikor Éri Pityu megvett egy lepukkant öreg Volkswagent, ami már akkor matuzsálem volt, és a négy hengerből csak kettő működött vagy három, lekapcsolták a határon Bécsből hazajövet. A vámosok előre tudták, hogy nem stimmel a motorszám (szegény Pityu azt sem tudta, hol kell megnézni), dörzsölték a kezüket, amikor megkérdezték, hogy van-e valami közölnivalója. Egy évre elvették az útlevelét, ezzel eltiltva az egész Muzsikást az utazástól.

 Hamar Dániel

A képen a Muzsikás együttes látható 1978-ban: Hamar Dániel, ifj. Csooóri Sándor, Sipos Mihály

Fotó: Urbán Tamás–Fortepan Archívum