Egy jó sztori valamelyik feketetói menetről.
Miután szinte minden erdélyi barátom átköltözött Németországba, Svédországba, Ausztriába vagy Ausztráliába, nem volt miért járnom. Átadtam a stafétát Galagonya Miklós barátomnak. Ő volt a magyar király! Néhány rövid vagy egy üveg bor már elég volt ehhez, s ezt így az erdélyiek el is fogadták tőle fejenként néhány rövid és egy üveg bor után. Egyszer volt ebből csak konfliktusa, mégpedig Cseh Tamással, aki nem bírt elviselni ekkora magabiztos pofátlanságot, így hát nekiment és jót birkóztak a Rákóczi tér frissen esett éjszakai havában. Aztán békében, összeölelkezve mentek tovább a József utcai kocsma irányába.
Szóval Feketetó, vásár, nyolcvanas évek eleje. Galagonya beszervezte a Vasas együttes táncosait, hogy jöjjenek velünk, nézzék mán meg, micsa jó hely. Néptáncos nem halhat meg anélkül, hogy ne lett vón legalább egyszer Feketetón. Ez már a nyolcvanas években volt. Nem önzetlenül csábította őket persze, ugyanis nekünk nem volt autónk. Így hát elindultunk vagy tízen, három kocsival. Nekem egy vadonatúj piros sporttáskám volt, megrakva szajréval, ajándékkal, csereáruval. A román határnál már jókedvünk teli, s az ilyen mindig irritálja a hatóságokat. A lényeg, hogy két autót átengedtek, el is indultak, hogy majd a Királyhágón bevárnak minket. Az egyikben volt a legendás piros táskám. A harmadikban ültem én, és valahogy kidobta a gép, hogy én nem léphetek be Romániába. Hogy miért, fogalmam sem volt. A határőr nézte az útlevelemet, konzultált a kollégájával, nézett az arcomba és mondta, hogy én maradok, a többiek mehetnek. Hát mentek, én meg stoppal jöttem Szolnokig, aztán vonattal haza. A piros táskám megjárta Feketetót nélkülem, úgy, hogy el se húzták a zipzárját. Pedig csak olyan holmi volt benne, aminek hasznát vehették volna. Ötödik napon érintetlenül visszakaptam. Sebaj, az ital nem romlott meg benne!
Kiss Ferenc
A fotót Buzás Zsuzsanna készítette 1973-ban.
Moldvában egyszer késő este érkeztünk kocsival Bákóba. A csángóság hajdan virágzó központja a múlt század hetvenes éveire egy élhetetlen, nagy román ipari várossá növekedett. Lakosságának már csak 1 %-a volt magyar. Az egyetlen fénylő helynek akkor éjszaka a Hotel Decebal ígérkezett. A nagy dák fejedelemről elnevezett élménykombinát recepcióján közölték velünk, hogy nincs szabad szoba. Ez nagyon valószínűtlennek tűnt, mivel csak mi ketten lehettünk akkor Győzővel turisták egész Bákó megyében, az épület meg 12 emeletes erődítmény volt, több száz ággyal. Hiába beszéltünk angolul vagy németül, egyből levették, hogy magyarországiak vagyunk. Ezért nem akartak szállást adni. Inkább lemondtak egy kis bevételről, csak hogy kiszúrjanak velünk, magyarokkal. Ekkor „véletlenül” előkerült az útlevelemből egy egydolláros. Abban a pillanatban mi kerültünk fölénybe. Gombnyomásra átmentek mosolygósba, és közölték, hogy mégiscsak látnak itt egy szabad szobát, ha adunk fejenként egy-egy dollárt, akkor kedvezményesen megszámolják nekünk, reggeli is jár hozzá. Belül már mi is mosolyogtunk. Elég fárasztó volt az út, Győző már harmadik napja vezetett, és az összes stációnál fárasztó programjaink voltak. Előző nap Magyarón voltunk egy temetésen – a siratás megviseli az élőket is rendesen –, aztán a Békás szoros, majd kanyargósan leereszkedni Karácsonykőnél (Piatra Neamț) veszélyes, megterhelő és nagy figyelmet követelő feladatok. Jó lett volna legalább neki pihennie. Alku nélkül elfogadtuk hát az ajánlatot, kipengettünk mindent és aztán elfoglaltuk a szobát. Ott újabb megpróbáltatás várt ránk. Az egyébként tűrhető, kétágyas lakosztálynak rettentő büdös és mocskos fürdőszobája volt. Hiába volt a kád, mosdó és WC átragasztva „dezinfectate” (fertőtlenítve) feliratú szalagokkal, hót dzsuvás molt mindegyik. Akkor találtam ki azt, hogy két nájlonzacskót gumizzunk a lábunkra, és úgy zuhanyozzunk a kádban. Majd fél lábon állva először az egyikről levesszük a zacskót, szappannal jól megmossuk és kilépünk a papucsba. Ezután pedig a papucsos lábunkon állva, lemossuk a másikat is. Sikerült! Már csak egy-egy kortyot nyeltünk le a magyarói Sanyi bácsi pálinkájából altatónak. Végül ellenőriztük, hogy van-e poloska, de nem volt hálistennek. Aztán elájultunk.
A körösfeketetói vásárok régóta alkalmat adnak arra, hogy nemzedékem világútjára tévedt vándorai évente (vagy néhány év elteltével) ott találkozhassanak. Nem a szajrézás vágya húz oda már régóta minket, hanem a hangulat, a régi barátságok, az ismerkedés lehetősége, az emlékek, a szabadság nosztalgiája. Jó hely ez ebből a szempontból nagyon. Meg olyan szempontból is jó, hogy itt, ha rövid időre is, de találkozik a középkor az atomkorral. A bocskor és a móc suba a hájtekkel, a kézművesség a digitális delíriummal. Hogy mikor van, nem kell kihirdetni. Azt ugyanúgy tudja a kanadai, újzélandi magyar, mint a japán vagy holland néptáncos, a lótenyésztő, műgyűjtő és a folklórkutató: minden év októberének második hétvégéjén. És nincs összebeszélés, a hat égtáj felől egyszerre indul el minden egyed, rajokká formálódnak, és csapatosan leszállnak a Sebes-Körös partján, a Királyhágó és Csucsa közötti hatalmas mezőn. Kallós Zoltánt is mindig ott találni. Beszélget, üzletel, tárgyal, mosolyog, tréfálkozik, megvendégel, énekel, tanácsot ad, tolmácskodik. Az ortodox pópa, a csipkeszegi parasztasszony, a balkezes román tölcséres hegedűs, a papagájos jósasszony, a medvetáncoltató és a gáborcigány egyaránt jóban van vele. Sajnos az utóbbi időben sokat betegeskedik Zoli bácsi, s félő, hogy már nem sokáig lesz így. 
Éppen a férfiak hűtlenségéről beszélgettünk a muzsikálás szüneteiben Murzsa Gyula újlaki prímásnál. Élvezte a csajozós történeteket, aztán ő is belefogott egybe. „Elmondok egy esetet…de higgyétek el, minden szavam igaz…valójában jó régen történt. A háború után nem sokkal, mikor már a szovjetekhez kerűtünk, Szőllősön megént keztek vásározni. Egy bökényi gazdának – nem mondom a nevit, mert visszakerül a fiához és az megöl –, már vót újból lova, a Büszke, hát vasárnaponként befogott és vitte, ami eladó, Szőllősre. Mikor mi termett éppen. Egyik vasárnap nagyon gyengélkedett, mert Dombászon, a lágerben tönkrement a fújtatója és nagyon csúnyán köhögött, be is lázasodott. A felesége meg, hogy segítsen magukon, felajánlotta, hogy elhajt ő a vásárra, mer kell az a kis pénz, ugye... A gazda még befogni is alig tutta a lovát, a nő pakolta fel a káposztát, meg néhány kosár gyümölcsöt. Nem vót az út olyan eccerű akkoriban, mer az újlaki hidat felrobbantották és komppal kellett átmenni a réven. Akkor még Újlak és Szőlős közt alig vót néhány tanya, nem vót ott annyi cigányház Szőlősvégardóban se, és ahogy békésen bóbiskolt a szekéren, hát a Büszke egyszer csak magától letért az útról, a Muntyán Böske tanyája felé, aki korcsmárosné vót régen, de az új rendszerbe mán csak kurválkodásból élt. Kinn álldogált a fogadó előtt, s már messzirül integetett, mer hát megszokta, hogy a gazda minden vasárnap érkezik. Hű, az anyád hétszentségit! Akkor döbbent rá az asszony, hogy az ura vásáros ünnepeken mindig megcsalja. Iszonyú méreg fogta el, azon nyomban fordított a szekéren, még pont elérte a visszafele révet, és úgy csapdosta a Büszkét végig a bökényi úton, hogy majd belepusztult. Hazaérve leugrott a bakról és rátört az urára, aki cigarettázva, elégedetten heverészett. Hogy azt a csalfa kutya úristenit a te vásározásodba! A nyavalya törjön ki, roggyon rád az ég, te senkiházi büdös kurvapecér! A töködet harapja ki a kandisznó, ha még egyszer letérsz ahhoz a büdös kurváho! Kellett neked Muntyán Böske lika? Nesze! Nesze! És ott mérhetetlen dühében és keserűségében véresre verte az ustorral a gazdát. Köpni, nyelni nem tudott, de még védekezni se, mer fekütt. Addig ütötte, míg elfáratt a keze, oszt zokogva elviharzott a kocsmába. Ott rendelt egy kancsó bort, meg egy nótát a cigánytul. Dél körül dülöngélt csak haza. A gazda meg szegény Büszkére haragudott, el is atta nemsokára, mer hogy áruló…” 