Aztán sokszor átalakult a banda ezért vagy azért, de az élet ment tovább. Lantos kiszállt és elment Hollandiába vendéglátózni Krúza Ricsivel, később Dabasi átigazolt a Kalákába, végül Panyigától is meg kellet válnunk. Közben rengeteg fellépés. Nyári építőtáborok, klubkoncertek, Művelt Nép író-olvasótalálkozók, Express Ifjúsági Utazási Iroda koncertek, ORI és KISZ KB által szervezett bulik, Bolgár kultúra meghívásai, de ezekről majd máskor.   

Ami egy szép történet, az a Vízöntő zenekarnak az 1973-as kelet-berlini VIT-en (a fiatalok miatt ideírom az esemény teljes nevét: Világifjúsági Találkozó) való részvétele. Magyar részről nem delegáltak volna minket, de nem tehettek mást, mert a berliniek kifejezetten meghívták ezt a formációt, mint az Orfeó zenekar utódját. Ez annak volt köszönhető, hogy előző évben az Orfeó hatalmas sikert aratott a Rote Lieder fesztiválon, a kelet-berlini Fiatal Tehetségek Házában. A koncertről az MTA Zenetörténeti Intézet munkatársai felvételt is készítettek egy UHER riportermagnóval. Ez az együttes egyetlen, korabeli koncertfelvétele Dr. Maróthy Jánosnak köszönhető.

Hű, óriási csinnadratta előzte meg az utat! Fejtágítók, rendezvénysorok, próbák, TV felvételek, riportok, cikk a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban. Külön egyenruhát készítettek a delegációnak. Öltönyt, fehér inget, lábbelit mindenki méretére!

Antall Imre, Kudlik Juli, Hofi Géza, Bergendyék, a Rajkó zenekar, a Kaláka, az Omega, mindenki ott volt! Ötven vadonás új Ikarusz busz konvojban szállított minket kifelé, lépésben. Amerre jártunk, a nép integetett, nagyobb városokban kiszálltunk barátkozni. Imre és Géza végig hozta a maga formáját, dőltünk a röhögéstől egész úton. Kint felvonulások, fogadások, koncertek, gálaprogram, ismerkedés a világ öntudatos ifjúságával, minden módon, minden nyelven. Őrület volt. Éppen akkor haldoklott Walter Ulbricht, de ez mit sem változtatott a találkozó forró hangulatán.

A Rajkós romák először gúnyolódtak rajtunk. Éreztették, hogy technikailag nullák vagyunk hozzájuk képest, asztalnál meg egyenesen meghalunk. Lendvai Csócsi Jenő volt akkor a vezetőprímásuk, aki szegény azóta eltávozott közülünk. Cikizte a hegedűjátékomat: kifigurázta a népi díszítéseket és szándékosan hamisan, nyávogva húzta, mikor parodizált.  Mondtam neki, hogy rendben van, de akkor ezt játsszátok utánam, és belekezdtem egy aszimmetrikus balkáni dargába. A romák teljesen összezavarodtak. Füleltek, de nem bírták kibogarászni a ritmusképletet. Könyörületességből lassan kezdtem el játszani, ami már követhető volt nekik is. A cimbalmos így okította a brácsást a hetesnél: „kórház-kórház-esztéká, kórház-kórház-esztéká. Hallod Csumpikám? Mondogasd magadban azt, hogy kórház-kórház-esztéká… vagy esztam-esztam-keringő… ez még jobb! Esztam-esztam-keringő, ezt mondogasd! Csumpikám, fújd fel a zacskóm, ez nem igaz, hogy nem érted!” Ezek után abbahagyták a cigányok a gúnyolódást, jóba lettünk. Nem sok fellépésünk volt, de mindenütt óriási sikerünk. Egy rádiófelvételen 4-5 számot kellett eljátszanunk. Annyit fizettek érte ott, azon nyomban készpénzben, hogy nem hittünk Zsigmondi Ágival a szemünknek. Valami miatt én vettem fel a pénzt. Tán a többiek, Dabasi és Vas Jancsi a perui, kubai és chilei barátaikkal szervezték éppen az új világforradalmat, s nem volt idejük erre? Mindenesetre ennyi zsetont én addig sosem láttam egyben. Temérdek pénz volt, több tízezer forintnyi. Rohantunk is Ágival sörözni, majd a hangszerboltba. Rengeteg jó minőségű, fából készült blockflötét vásároltunk akkor össze, minden méretből. Basszusfurulyát azóta már nem is látni. Egy van tán, Gryllus Daninak, ő is ott vehette. Évek múlva mindig kihúzott a szarból, mikor egy-egy darabot pénzszűke miatt el kellett adnom belőlük.

Hát a német csajok, azok tényleg basztak, mint a legyek. Demjén Rózsi minden fellépés után egy sereg nővel tért meg a szállodába piásan, de én sem panaszkodhattam. A baj csak az volt, hogy Panyiga szemét módon mindenkinek az én otthoni, Bogár utcai címemet adta meg, a szüleimét. Így történt, hogy a fesztivál után még másfél hónapig kétnaponta állítottak be hozzánk a német szöszik. Először szokatlan volt a szüleimnek, hogy éjszaka csengetnek és Pannikát keresik, de aztán belejöttek.

Az NDK egy csoda képződmény volt. Többször is jártunk ott később, de mindig történt valami emlékezetes. Egyszer Drezdában volt egy szabad esténk. Akkor kezdődött a diszkó őrület. A szálloda bárjában irdatlan buli volt, de nem engedtek be, mert öltöny, nyakkendő volt kötelező, mi meg Zsákay Győzővel és Hasur Janival nem hoztuk magunkkal az érettségi szettünket. Mindent megpróbáltunk, hogy bejussunk, de az őrség hajthatatlan volt. Ittunk is volna szívesen valamit reggelig, meg bombázó, ledér nőkkel volt teli a hely, s az ivararány meg nekünk kedvezett. Be kellett jutnunk valahogy. Elkaptunk ott egy pincérlányt, akinek elmagyaráztuk a problémánkat. Mosolyogva elkezdett méricskélni minket. Vál szélesség, karhossz, nyak mérete, majd türelmünket kérve, eltűnt. Öt percen belül potom pénzért hozott nekünk három zakót, három nejloninget és ugyanannyi pszichedelikus színű nyakkendőt, előre megkötve – kölcsön. A WC-ben átöltöztünk és leadtuk a saját ruháinkat. Hajnalban meg tök mákosan néhány csajszi kíséretében visszaöltöztünk egy időre a sajátunkba. Ilyenek a profik!

Kiss Ferenc

(A fotókat innen kölcsönöztük, köszönjük!)

Nahát, az életekre szóló találkozás kapcsán el kell azt mondjam, hogy másképp is alakulhatott volna minden. Apám tanítványa, Kósa Feri néprajzos – tőle kaptam meg kölcsön egyébként a Pátria néprajzi hanglemezsorozat Lajta féle széki gyűjtését még 1972-ben – egyszer csak küldött nekem egy levelezőlapot. Abban az állt, hogy sógora, a röpülj pávás Halmos Béla és Sebő Feri együttest alakítanak, legyek ott a Vizivárosi Pinceklubban ekkor és akkor, a Kaláka törzshelyén.  Szeretnének velem beszélni, mert hallották, hogy népzenét hegedülök és citerázom, furulyázom is. Hát, nem mentem el. Éppen tavaszi szünet idejére esett, debreceni nagyanyám még élt, inkább őt választottam. Minden nagyszünetet nála töltöttem. Ott voltak gyermekkori jó pajtásaim is és nagyon szerettem pesti fiúként is velük múlatni az időt. Szerencse, vagy szerencsétlenség, nem tudom, de a Sebő együttesből így kimaradtam. Fájt a szívem, mert Bélával már előtte találkoztam egy vendégségben és nagyon jó benyomást tett rám. A Húzzad cigány, ne húzz kettőt kezdetű dalt énekelte és muzsikálta akkor ott az egybegyűlteknek, és lehidaltam, milyen jól csinálja! Meg a Szennyes ingem, szennyes gatyám-at. Hú, ezeket nekem is meg kéne tanulnom! De hát nem volt banda!

Ezért is mentem el egy ismerősünk ajánlására a Vízöntőhöz, akik épp akkor akartak felhagyni a latin-amerikai Törd a kerítést pol-folk rögeszméjükkel, amit én nem nagyon csíptem. Viszont a Ki mit tud?-ból ismertem őket, és nagyon tetszett, amit játszottak még Orfeó néven. Egy betyárballadát dolgoztak fel kitűnően a döntőben, de hát felsőbb utasításra politikai dal kategóriában Boros Lajosnak kellett nyernie a Gerinctelenek indulója című, örökbecsű csasztuskájával: „Hogyha fú a szembe szél, okos ember nem beszél…”. Majd megütött a guta. Na, hát ezek a feketegúnyás lázadó gyerekek nem voltak piskóták! Úgy kerültem közéjük, mint Pilátus a krédóba. Azzal a különbséggel, hogy én tényleg közéjük kerültem. Az anarchista, moszkovita és liberális ideológiák szorításából ők is szerettek volna kiszabadulni, hát jól jöttem nekik, mint narodnyik. És működött a dolog! Panyigával és Lantossal a mai napig jó barátok vagyunk.

Iván azzal kezdte, hogy, hogy „mi kést hordunk a próbákra”. „Viszont késés az nincs. Ha elkésel, seggberúgás jár érte”. Ezt nem sokkal később meg is tapasztalhattam. Egy hét után épp Csepelre kellett mennünk egy fontos Bihari fellépésre, ahol először kellett közönség előtt játszania ennek a formációnak. A Boráros téri HÉV-nél találkoztunk és én késtem tíz percet. Annyi seggberúgás járt érte, ahány percet késtem. Nem kíméltek. Seggberúgás és berúgás – ez volt az első komoly élmény. Panyiga ugyanis szeretett italozni. Vele iszogattunk első időkben sokat. Aztán kiderült, hogy Iván sem veti meg a minőségi alkoholt. Foltin Jolán Mondókájához a zenét egy éjszaka alatt két üveg whisky mellett találtuk ki vele. Reggelre kész volt a hangszerelés, de még le kellett volna írni olvashatóan. Ezt akkor el kellet halasztanunk.

Hát aztán az öntudat, vagy a féktelen szabadságvágy (?) nem egyszer fajult ordítozássá. Dabasi Péter egyszer dühében öt méterről teljes erővel meglendítette a legendás, fatörzsből saját kézzel kivájt afrikai dobját, és elkaszálta vele Panyigát a táncteremben. Majdnem orvost kellett hívni. A másik nagy üvöltözés Iván és Péter között akkor zajlott, amikor saját pénzen sokác ingeket vettünk fellépő ancúgnak a pécsi vásárban. Lantos anyukája alakította ránk, és mentünk próbálni. Péter egyszer csak bekattant ezen a népiesch micsodán. Üvöltött, hogy márpedig ő ilyet életében soha fel nem vesz, mi ez a szar, tiszta giccs az egész, ki meg végképp nem fizeti, mert hány tőle. Botrány volt, de aztán mégis felvette, mert különben a Bihari jelmeztárból kellett volna beöltöznie az előadásokra. Az meg még inkább utálta.

Kiss Ferenc

Egy olasz zenész barátomtól nemrég tudtam meg egy svájci turnén, hogy milyen módon készült az első brácsa és ki, hogyan találta fel. Barátom nevét fedje homály, de a történet is maradjon köztünk, ne adjátok tovább. Vagy ha mégis, nem tőlem hallottátok! 

Cremonában történt, hogy 1702-ben Stradivari Mester egy éjjel csont részegen ment haza a kocsmából. Lemaradásban volt, még fel akart húrozni egy hegedűt. Neki is állt, de tévedésből a hegedűtokot húrozta fel. Így készült el az első brácsa. Hahaha…

Más.

Roma zenészek gyalogoltak haza a búcsúból, mert a szomszéd faluban búcsú volt, ottan muzsikáltak. Holt részegen vánszorogtak hangszereikkel az országúton már órák óta. Félúton jött szembe egy paraszt és megkérdezte a hegedűst, hogy „bátyám nem tudja mennyi az idő?”Az meg nem látta a napsütésben az óráját és megfordult, hogy megnézze. Fél tíz – mondta, és visszagyalogoltak oda, ahonnan elindultak. Csórók, a búcsúba! Háháhá…

Új, fiatal brácsás kerül a bandába. Esténként asztalnál muzsikálnak az étteremben, s kapnak rendesen borravalót, amit a prímás zárás után egy asztalnál mindig igazságosan eloszt a zenészei között. Az új brácsás valamiért nem kapott az első este. Nem szólt, csak csodálkozott kissé. Következő éjjel megint leülnek az asztalukhoz a romák, már kihalt az étterem, és a zenekarvezető megint szétosztja a jattot. Nem kis pénzt. Magának mindig duplán ad, mert ez a szokás a népi zenekaroknál, a prímásnak duplán jár. Az új brácsás megint kimarad, ismét nem kap semmit. Kezd mérges lenni. Nem érti, pedig vagy öt órán keresztül lelkesen húzta! Hát, érdekes szokás ez – gondolta magában –, nekem Cucus nem ad semmit, magának meg duplán oszt. Holnap már megkérdem, hogy is van ez.

Eljött a harmadik éjszaka, óriási borravalót zsebel be a banda. Az új brácsós megint hoppon marad. Ingerülten kérdi a prímást, hogy „Drága főnököm, csókolom a szíved, már harmadik napja nem kapok a borravalóból! Mi az, nekem nem jár?!”

Járni jár, csak nem jut – válaszolt Cucus. Hihihi…

Na, egy utolsó.

Mi a különbség egy brácsa és a brácsás között?

A brácsa öt percig ég, a brácsás egész életében.

Hát nem jó?

Fekete Antal „Puma”

A képen Janek József és Fekete Antal "Puma" a Kassák-táncházban – A Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Központ Táncház Archívumából.

Életekre szóló találkozás zajlott le 1973. január elején, a Váci utcai Tisztiházban. Ott próbált akkor Novák Tata a Biharival, s én felvételre jelentkeztem az együttest kísérő Vízöntőbe. Foltin Joli ezt mindig így meséli. „Vártuk már nagyon Kiss Ferit, mert nem volt hegedűsünk, aki tudta volna játszani az erdélyi vonószenéket. Nem ismertük, csak hallottunk róla, hogy ügyes és épp ilyesmiket tanulgat. Hideg volt, én kétpercenként próbaruhában, kimelegedve szaladgáltam ki a kapu elé, mert ott volt megbeszélve a találkozó. Ott sétálgatott bagózva egy hosszú hajú, szőke, szakállas Dosztojevszkij figura, bokáig érő fekete szövetkabátban, hóna alatt hegedűtokkal. Nem gondoltam, hogy ő az, hát többször visszamentem. Harmadjára ő szólított meg, hogy a Bihari együtteshez jött. Pimaszul fiatal volt.”

Nem sokat lacafacáztak, Tata elővetette velem a hegedűt, hogy azt ismerem-e, ami éppen magnóról szól? Mondtam, hogy igen. Valamelyik széki lassú volt. A zenészek nem nagyon ünnepeltek, mert éppen próbálták megfejteni a harmóniákat, ami nem ment. Ekkor megkérték Gyiksalát (Székely Iván zeneszerző), hogy ha már itt jár baráti látogatóban, ugyan segítsen már, mert dallam már van, kíséret viszont nincs. Első hallgatás közben diktálta hibátlanul az akkordokat. Írjátok! Dabasi aznap kezdett háromhúros brácsán tanulni – világ életében csak gitározott és énekelt addig –, de Panyiga hozta volna gitáron az akkordokat, ha rájött volna a széki lassú lüktetésére. Még a jazzista bőgős, Lantos Iván is bajban volt a vonóval, hogy ritmizáljon. Úgyhogy fél óra volt, míg az első közös opusz összeállt. Megfeleltem, felvettek. Azért mondtam az elején, hogy életekre szóló találkozás volt ez, mert azóta is tiszteletbeli biharis vagyok, Foltin Jolán állandó társam a színpadi munkákban, Tata meg nem hagyja ki sosem, hogy szeretettel szapuljon, ha bármikor találkozunk. Közben felnőtt Novák Eszter, aki rendezőként néha felkér egy-egy színházi zene megírására, Novák Péter meg Novák Péter. Az energiáit vulkánszerűen tékozló csodagyerek, akivel szintén sok közös dolgom volt. És lesz. Most örök társamról, gyermekem anyjáról, Deutsch Irénről nem is beszélek. Elég azt tudni, hogy ő is biharis volt.

Kiss Ferenc

Képzeljétek, én a mai napig nem jártam Széken. Szégyelljem-e vagy sem, mindenesetre életem meghatározó élménye volt az az utazás, amit apámmal tettem 1972 őszén a Székelyföldön át Moldvába és vissza. Menet, Farkaslakán éppen akkor, szeptember 24-én avatták fel a két Szervátiusz andezitbe vésett Tamási emlékművét. Ott volt a magyarság színe-java. Zuhogott az eső, de a falusi emberek, s az életművet tisztelő költők, művészek és laikus olvasók százai egyaránt állták a sarat. Le is filmeztem, mert akkor már volt egy szovjet gyártmányú, felhúzható, szuper nyolcas kamerám! Csak a költészet nyelvén szabadna arról az útról beszélni. A táj, a beszéd szépségei, az emberek tisztasága, kedvessége, őszintesége, a kikericsmezők és bivalycsordák, az esztenák tej- és füstszagú hangulata, a néprajzi élmények mind lenyűgöztek. Pisztrángozás kézzel, marosmagyarói énekszó fülön át, a korondi Pál család korongozása lábbal, a bákói és gyimesi csángó viseletek hernyóselymei – minden egyszerre és hirtelen zúdultak rám. Felfoghatatlan volt, hogy mindez valóságos. Sok emléket felülírtak már későbbi útjaim, viszont akit sose felejtek el, az a tatárfejű csángó fiúcska Lujzikalagorban. Ajándékot vittünk egy, valamilyen szálon régebbről ismert családnak: magyar olvasókönyvet, kaszakövet, kávét, édességet. Az ember rászólt a 8-10 éves fiára románul, hogy köszönje meg. Krisztusi arcom volt akkoriban, hátközépig érő hajam, bajuszom, szakállam. Mindenesetre a fiú letérdelt, megfogta a jobb kezemet, keresztet rajzolt a tenyeremre és megcsókolta a kezem fejét. Döbbenetes volt, földbe gyökeredzett a lábam. Apám is elképedt ezen. Jártam már Zagorszkban ortodox zarándoklaton, de még ott sem láttam ilyet. Ott sem fénylett fel így a középkor hite, mint itt, Kalugerpatakán. A fiú pecsétet égetett a kezemre.

Kiss Ferenc

Széken az emberek a muzsikálást nem tartják munkának. Már pedig egy lakodalomban – Ádám István „Icsán” bevallása szerint – vagy 30 órát kell muzsikálni egyfolytában. Ez idegileg, testileg, lelkileg annyira igénybe veszi a muzsikust – főleg a prímást –, hogy a lakodalom végeztével nem tud sem enni, sem inni, sem aludni, fáj mindene, sokára tudja csak kipihenni a fáradalmakat. Aki kritizálta őt, – mondván, hogy „ez nem munka, könnyű ezt csinálni, fölülve a padon!” – annak az ellenkezőjét úgy bizonyította be a prímás, hogy adott neki két botot, felültette maga mellé a padra, s azt mondta, hogy a két kezével húzogassa egymáson a botokat, vagyis csinálja ugyanazt, amit ő. S egy óra múlva azt mondta a legény, hogy ő ezt nem csinálja tovább, elfáradt. Többé sose mondta aztán, hogy a muzsikálás nem munka.

Halmos Béla

A képen hagyományátadás-átvétel (Halmos Béla, Ádám Sándor és Ádám István „Icsán” 1989-ben – fotó: Kása Béla)

’73-ban lehetett, ha jól számolom. Kallós Zoli bácsitól hallottuk, hogy hogyan kell odamenni a Csíkcsicsó–Komanesti vonattal. Az akkori barátnőmmel, aki most a feleségem, Piroskával elmentünk szépen Csicsóba, s ott fölszálltunk. Fapados volt az a vonat, az egész – nem az ára miatt, valódi fapadok voltak. Gyülekeztek az emberek a vonatban, sajátos közönség gyűlt oda, a nemzetközi vonaton többségükben nem ilyeneket láttunk, ízesen beszéltek. – Na, hozod a fagylaltat?! – A kurtujba hozom estére. Fölszállt egyszer egy néni, egy kendős-kötényes, ilyen nagy, alumínium tejeskannákat hozott. Gondoltam magamban, hogy milyen érdekes ez a csángó nyelvjárás: fagylaltnak nevezik a jeget; arra pont nem gondoltam, hogy tényleg fagylalt. Aztán este kiderült, mert ő volt az, aki kimérte a fagylaltot az esti rendezvényen a „kurtujban”… A vonaton aztán valahogy szóba elegyedtünk, de nem tudtuk, hogy kicsoda. Mikor megérkeztünk Lunca de Mijloc állomásra, (ezt Zoli bácsi nem mondta, hogy így hívják az állomást, de hát mondta mindenki, hogy ott kell leszállni), első lépésem, ahogy letettem a lábam a vonat lépcsőjéről, az nem Gyimes áldott földjére, hanem Halmágyi Mihály lábára történt. Na, akkor ott aztán nagyon gyorsan kiderült, hogy a fagylaltos Gizella néni az Halmágyi Mihály felesége…, és ha már ráléptem, bemutatkoztunk egymásnak. Akkor nekem óriási öröm terült el a képemen: - Nahát, Halmágyi Mihály! Magáról mennyit hallottunk Kallós Zoltántól! Ő is megörült, hogy ilyen közös ismerős van, ennek az lett a vége, hogy náluk aludtunk egy vagy két éjszakát. Kísérgettem a kismagnómmal. A kocsmába beült, ott is húzott egy-két keservest – fölvettem –, s aztán este bál volt a kultúrban, azt is végig ők mozsikálták, ketten – Gizi néni gardonon kísérte az urát. Otthon volt egy serdülőkorú kislányuk, őt is megénekeltettem a mikrofonba. Új stílusúakat tudott, és én az akkori szemléletem szerint azokat erősen kárhoztattam: a régi, szép, ősi énekek rovására ilyeneket énekel, de Mihály bácsi felesége, Gizi néni tudott szép keserveseket is, aztán cigányos dolgokat is persze, hogy tudtak. Este a kultúrházban bál volt. Előtte színielőadás: a helyi öntevékeny csoport előadásában. Valami angol krimit adtak elő, amiben szerepelt egy fényképész, és valahogy az ő amatőr felvételei buktatták le a tettest – ennyire emlékszem, meg arra, hogy ők úgy mondták: „ándzsiná páktórisz”. Ott, a bálban megismerkedtünk az egyik szereplővel, egy jóvágású, öltönyös fiatalemberrel – ez volt Ambrus Tóni –, s meghívott, hogy menjünk el aludni hozzá, Hidegség patakára – hát persze, mentünk. A nejem nem tudott aludni, mert nagyon zavarta, hogy ott csörög a patak a ház mellett: olyan zajos. Egy kis, eléggé szegényes viskó volt fönn a hegyoldalban, ahhoz képest, hogy milyen fess legény lakta, bankhivatalnok Szeredában. Agglegénynek tűnt, de nagyon szépen vendégelt minket. Híre ment, hogy lakodalom készülődik Hidegségben. Oda mi is hivatalosak lettünk, ott mutatkozott be nekem egy nagyon érdekes arcberendezésű muzsikus: – Zerkula vagyok. – Még ilyen nevet sem hallottam soha, még gondolkoztunk is, hogy ha fiunk születik, akkor annak Zerkula lesz a neve: Keszthelyi Zerkula – de aztán lánygyermekünk született. Fölmentem a dombra fotózni: körös-körül hegyek és dombok; lenn, a völgyben zajlott a tánc, nagy, zöld térség közepén, szabályos körben. Nem rendezte őket senki, és mégis. Jancsó-filmbe illőnek találtam a látványt. Hát ott nagyon meg voltak hatódva a helyiek, nem volt még akkor olyan nagy magyar-járás arra, mint később. Olyan is volt, hogy valaki sírva fakadt, hogy ilyen messziről idejöttünk, őhozzájuk: kicsordultak a könnyei; és hát persze borzasztóan dicsérték, hogy mi milyen nagyon tudjuk a táncot. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal – azon a nyáron vagy tavasszal kezdtünk egy pár lépést tanulni. Nekem azóta is azon a szinten van a tánctudásom.

Keszthelyi Imre

Kilencéves voltam, amikor a szüleim elindultak gyűjteni Erdélybe, és magukkal vittek, de engem letettek Kolozsváron Patócs Misi bácsiéknál, és ott vártam meg őket. A zenei élményt a  második út hozta egy karácsonyi alkalomkor. Tízéves voltam 1963-ban, amikor szüleimmel a Kolozsvártól tizenöt kilométerre fekvő Mérába mentünk, Kalotaszegre. Egy falusi családnál szálltunk meg, akikkel ők korábban már jó barátságot kötöttek. Akkoriban a hatóságok elől bujkálva lehetett csak népzenét, néptáncot gyűjteni, s nem ártott, ha mi is ugyanúgy nézünk ki, mint a helybeliek, kucsmával a fejünkön. Nem kellett mindenkinek tudnia, hogy honnan jöttünk, és mit csinálunk itt. Karácsony volt, és egyszer csak megszólalt az ablak alatt a zene. Jöttek a zenészek karácsonyt köszönteni. Házigazdáink szívesen marasztalták őket, s hamarosan kiderült, hogy én is tudok már egy kicsit legényest táncolni. Az valami csoda volt, hogy amit odahaza, Budapesten addig csak magnóról hallottam, most ugyanaz szól nekem élőben. Sose felejtem el. Árus Feri, a bőgős és egyben nagyon jó legényes táncos, azonnal elkezdett tanítani új figurákra. Meghívott másnapra a bálba, mert karácsony első napjától szilveszterig mindennap volt táncmulatság Mérában. Volt ott egy velem egykorú fiú, Sándor, akinek minden másnap felvehettem a csizmáját, és abban indulhattam a táncba. Vele azóta is tart a barátság. Amikor az öreg prímás meglátta, hogy megérkeztem, leállította a muzsikát, és legényesre fordított. A velem egykorú mérai fiúk már nem tudtak legényest táncolni, kezdett kikopni a hagyományból, és az öreg meg akarta mutatni, hogy ez a pesti fiú pedig tud. A csárdásba is beálltam, de ha nem táncoltam, akkor a zenészek mellett ültem, és figyeltem, hogyan  muzsikálnak.

Ahhoz, hogy elfogadjanak fontos volt az ismeretség, de még többet számított a tánctudás. Ha beálltam valahol a táncba, azt mindig nagyra értékelték. Magyarvistán a leghíresebb legényes táncos, Mátyás István „Mundruc” – aki egyébként engem is tanított táncolni – például annak ellenére, hogy viszonylag szegény családból származott, elvehette az egyik legtehetősebb gazda lányát feleségül.

Éri Péter

A fotón: Árus Ferenc

Amikor én életemben először Széken voltam 1972-ben, akkor nem volt olyan széki, aki ne otthon készített viseletben lett volna. Persze nem lehetett csak úgy finoman odamenni. Csak vonattal lehetett itthonról elindulni, a magyar-román határ már egy beavatási szertartás volt; a találkozás a román kalauzzal, a jattolás, utána a másik vonat, döbbenetes szagok, emberek. Aztán a busz: az ember azt mondja, hogy ez már el sem fog indulni; az út, ahol mentél, ekkora kátyúkkal, a busz bele. Megálltam az ütött-kopott román busszal a főtéren, egy libalegelőn, és kicsi gyerekek fociztak kalappal a fejükön. A mai napig a szemem előtt van, ahogy fut a gyerek a labda után, lekapja a kalapot, mintha köszönne, belefejel a labdába, vissza a kalapot, és úgy tovább. Gondold meg, hogy jössz Budapestről, és ezzel a képpel találkozol: ott álltam, mint akibe villám csapott. Nem volt semmi ismerősöm, de gondoltam, a kocsmában megismerkedek valakivel, csak befogadnak egy pestit – akkor még lehetett háznál aludni, még azelőtt volt, hogy a románok ezt szigorúan megtiltották volna. Az egyik kis legényke rám nézett: "Maga honnan jött?" Mondom: "Budapestről, Magyarból". "Van-e már hol aludjon?" Mondom: „nincs”. A legényke semmit nem szólt, elporzott, és még mielőtt a kocsmába értem volna, láttam, hogy integet: "Idesanyám izeni, ho nálunk jöhetne." Elmentem ehhez a családhoz, és befogadtak. Volt egy tizenhét éves lány, lélegzetelállítóan szép, úgy tekintett rám, aki huszonegy voltam, mint a bátyjára. Másnap volt a táncház, mondta, hogy elvisz engem a táncba. Előtte beöltözött. A széki viselet még a csúnya lányt is elegáns királynővé teszi, pláne egy ilyen szépet. Kimegyek, és éppen öltözött, alig volt rajta valami, de olyan természetességgel állt ott egy pendelyben, mintha a bátyja lennék. Ennyire befogadtak. Nagyon sokáig tartottuk utána a kapcsolatot Balog Zsuzsival. Ő természetesen férjhez ment, húszéves kora előtt már szült, negyvenéves korában már nagymama volt. Sokkal érettebbek voltak ott a lányok.

Hamar Dániel

(A  fotó csak illusztráció)

Sokan irigyeltek minket zenészeket, mert mi a hetvenes évek közepétől folyton utaztunk. Ahogy a Kolindát és a Vízöntőt megismerték nyugaton, kaptunk egy szolgálati útlevelet, amit ugyan minden út után le kellett adnunk az Interkoncertnek, na de hát akkor is! Jött egy meghívás Svájcból, vagy Bagdadból, esetleg a tengeren túlról, ha minden megfelelt a belügyi szervek elvárásának, szerződést kötött velünk a koncertiroda, jutalékért elintézték a vízumokat és mehettünk! A népzenészek közül eleinte csak néhányan voltunk ebben a kivételes helyzetben: Sebőék, a Muzsikás, a Vujicsics meg a Téka. A szocialista béketáboron belül is nagy dolognak számított ez. Tán még a lengyel dzsesszesek és a jugó zenekarok utazhattak lazábban a vasfüggönyön túlra.

Hogy mi is az a vasfüggöny, azt a mai gyerekeknek már értelmező szótárból vagy történelemkönyvből kell kikeresniük. A vasfüggöny nem csak egy metafora volt, hanem fizikai formában is létező, katonailag ellenőrzött kőfal-akna-szögesdrót építmény. A madár sem juthatott át rajta csak úgy. Feladata az volt, hogy a szovjet érdekszférába tartozó népeket elzárja nyugattól. Fizikai értelemben. E mellet volt egy szellemi zárvonal is persze. Elég stabilan és üzembiztosan működtették mindkettőt.  

Két felejthetetlen emlékem is maradt róla. Az egyik 1975 decemberéből. A Kolinda áthatolt a falon, első turnéjának első állomására, Belgiumba tartván. Az NDK-nyugatnémet határon sosefelejtem jelenet: egy citromsárga Wartburg kombi, öt utassal, dugig megtömve személyes holmival, hangszerekkel, élelemmel – csak fejek látszanak ki belőle. A tetőcsomagtartón a kocsival azonos méretű fakoporsóban (a Bihari együttes nagybőgő tokja volt), fellépő ruhák közé bugyolálva Lantos nagybőgője. Papírok rendben. Sok mindent láthattak már azok az állig felfegyverzett katonák, vámtisztek, elhárítók és kommandósok, de ilyet még soha. Csodálattal és tisztelettel vegyes döbbenet ült az arcukon, amikor a kétütemű serpa 1,5 km/óra sebességgel átpöfögött a két világot elválasztó szűk folyosón, a sorfaluk között.

Később 1986 nyarán, nem sokkal a csernobili katasztrófa után ugyanitt még egyszer átutaztam Vasas táncosokkal. Azt a pánikszerű fertőtlenítést, amit a csotrogány Ikaruszunkkal csináltak a nyugatnémetek, megmosolyogtató volt. „Hát meg kell értenetek gyerekek, ezek félnek!” – mondta a szakszervezet képviselője – „És joggal félnek” – tette hozzá. Mitől, a sugárveszélytől? – kérdezték többen. „Nem, tőlünk” – válaszolta diadalmasan.

Kiss Ferenc